Ízek, imák, szerelmek terápia

Nagyon semmi sem történik azonkívül, hogy próbálok magamban lelket verni. Mindezt tudatosan, már-már erőltetve, mert különben feküdni szeretnék egy takaró alatt egész nap és azt meg nem lehet már csak a munka és a gyerekek miatt sem. Ezt most nem csak úgy mondom, hanem tényleg érzem, hogy elfogytam az évek alatt és most egy olyan szakaszban van az életem, ami nehezebb. Voltak krízisek, akkor örültem, hogy élek és most jött el a vezeklés. Meg is voltam lepődve, hogy milyen keményen átvészelem, arcom nem rándul, logikus és racionális vagyok, nagyon felnőttes, de azért csak ott motoszkált bennem, hogy egyszer ez lehet be fog ütni. Most talán ez történik és nem egyik napról a másikra történik, hanem bekúszott a bőröm alá és mérgez. Ezért összeállítottam fejben egy napi bakancslistát, ami lehet semmit sem ér, de talán mégis annyit, hogy legyen ritmusa a napnak, hátha egyszer még kilátásokkal ébredek: 

• Minden nap kell ennem legalább egyszer egy rendes, zöldségekkel teli, tápanyagdús ételt és mellette odafigyelek, hogy elég fehérje legyen az egész napomban. Ehhez főznöm is kell, amihez nulla kedvem van. Enni is nulla kedvem van, nemhogy főzni. 
• Minden nap kizavarom magam a levegőre, a fényre, hogy töltődjek. 
• Minden nap mozgok valamit. Vagy kicsit sétálok vagy edzek. Tegnap edzettem a kondiban. Ehhez is nulla kedvem volt, de tényleg nulla és a gyomrom sem jó még mindig, de leedzettem. Nem éreztem azt, hogy hirtelen micsoda kedvem lett, de legalább az alvásom sokkal jobb lett éjszakára.
• Minden nap beszélgetek valakivel, ez most főleg Serbi barátnőm, aki csomó hülyeséget beszél és ezért legalább nevetek. 

Mint látjátok ez a lista ilyen semmi, ennek kellene lennie az alapnak, de nekem most nagyon nehéz megmozdulni és még ezt is végig csinálni. Viszont nagyon jól megy az, hogy ülök és nézek a semmibe vagy fekszem csukott szemmel és nem gondolok már semmire. Most nem szeretek ám magammal lenni és itt vagyok, hogy mostantól e z  l e s z  a z  é l e t e m? Mert akkor én megfulladok és mi fog engem kihúzni ebből? Talán a gyerekek érzik, mert ők még érzésekkel fordulnak az emberek felé, de amúgy most tökre értem, hogy lehet úgy évekig csendben szenvedni, hogy senki, még a veled egy fedél alatt élők sem veszik észre, hogy baj van és még akkor sem, ha panaszkodsz. Aztán van olyan, aki öngyilkos is lesz és akkor rácsodálkozik mindenki, hogy de hát hogy, semmi baja nem volt úgy tudtuk. Én nem akarok öngyilkos lenni, de most nagyon látom ennek a mechanizmusát és azt is, hogy nem szívvel és érzésekkel élünk egymás felé már. Nem érezzük egymást. A Kicsi most, hogy itthon van,  - amúgy teljesen jól van csak pöttyös szegény - sokszor kéri, hogy bújak hozzá vagy csak beül az ölembe, ölelget és puszilgat engem. Amúgy is bújós gyerek, de most triplán csinálja ezt. Vé is a megszokottnál többet puszilgat, ők érzik, pedig előttük takargatom és velük ugyan olyan vagyok.

Hogy ebből mit akartam kihozni? Nem tudom... nem tudom, hogyan fogok majd kijutni innen, gondolom szép lassan csak-csak erőre kapok csak találok valamit vagyis nagyon remélem, mert ha innentől kezdve ebben kell élni 30-40 évet hát nem tudom... az pokoli lenne. Valaki mondta nekem, hogy szerinte a spirituális ébredés első fokán állok most, a depressziós szakaszban vagyok, ami normális és innentől kezdve elindulok egy másik úton és majd egyszer elérek oda, hogy úgy fogok erre az időszakra visszagondolni, hogy ez kellett ahhoz, hogy jobb életem legyen. Mint Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmekbe. Meglátjuk. Mostantól én is bekapcsolom jobban a hatodik érzékem és próbálok ráérezni mások lelkére, mert néha akár egy idegen is nagyot tud dobni az életkedven vagy tud olyat mondani, amitől tényleg egy új úton indulunk el. Ez a spirituális ébredés dolog szöget ütött a fejemben, mert azóta gondolkozom azon, hogy tényleg máshogy kell lennie csak még nem tudom, hogy fog megtörténni. Lassan vagy egyszer csak kamikaze módjára.