Nárcisz

Minden reggel jógával indítom a napot és minden este jógával zárom. Reggel megtolom, akkor vannak a hosszabb, komolyabb kihívások, este csak a bedtime jógát csinálom, amiről már írtam. Ma reggel fel is fűtöttem a termet ezer fokra, hot jóga volt, szakadt is rólam a víz rendesen.

Nagyon érdekes ez a jóga és most próbálok fegyelemmel állni hozzá, napi szokássá tenni. Nyilván betegség esetén nem, de amúgy azt mondtam magamnak legyen fegyelem és csináljam. Most, hogy így ráerősítettem először csak nyögtem, minden fájt. Aztán már eljutottam oda, hogy 1-1 pózban megpihenek, szépen lélegzem, nyúlok, elmélyülök. Viszont pár napja oda is eljutottam, hogy bizonyos pózokban elsírom magam. Ezek általában nem mennek jól, még fájnak is, tipikusan egyensúly kell hozzájuk és/vagy a csípőmet nyitják, ezeknél szoktam nagyokat szenvedni és hozzá a legújabb szokásom az, hogy elsírom magam. A legjobb, hogy nem gondolok semmire, maximum arra, hogy ki tudjam tartani, hogy jól lélegezzek és akkor elsírom magam. Hm... Még, hogy a test nem raktározza a traumákat. Azt se tudom miért sírok, de valamit biztos ilyenkor felszabadítok vagy legalább rátalálok valami blokkra. 

Most amúgy is olyan furcsa az élet. Egyik baj a másik után. Pont két nagyobb gondot letudtam és akkor jön egy sokkal nagyobb, amit varázsütésre úgysem oldok meg. Mondjuk házhoz mentem a pofonért, mert rám kell haragudni ebben az esetben, de nem lehet mindig jól dönteni, főleg nem információ hiányában. Azért nem mondom, hogy nincs jogalapja és nem is kicsinyítem le, tűröm, vezeklek. 

Közben pedig úgy tűnik tényleg eljött a tavasz, ma reggelre kinyílt az első nárciszunk. A nárcisz a remény szimbóluma. Ha remény van, lehetőség is lesz...Namaste! 

Ti jól alszotok?

Amit nagyon szeretnék, ha változna az életemben azaz alvásom. Nem nehéz kitalálni nyilván többet és jobban szeretnék aludni. Most, hogy naplózni kezdtem az alvási szokásaim feltűnt, hogy három dolog miatt nem alszom: 

1. beteg valamelyik gyerek és éjszakázom velük és mellettük,
2. húzom az időt és este próbálom a magamra szánható időt bepótolni, mondjuk hobbizom,
3. szimplán nem tudok elaludni pedig nagyon fáradt vagyok. 

Ebből rögtön kettőnél tudok lépni. Az esti időmet, amikor hobbizom nem akkor csinálom (jó, de akkor mikor?), a másik, hogy ne legyen túl sok olyan, hogy nem bírok aludni. Ezért most lépésről, lépésre változtatok az estéken. 

Azt már kitapasztaltam, ha mozgok, de nem viszem túlzásba, akkor nagyon jól alszom. Ha túlzásba viszem a sportot, akkor hajlamos vagyok arra ébredni, hogy fájnak a lábaim. Nem tudom másnál, hogy van, de nekem a lábaim nagyon érzékenyek. Lehet a sok tánctól, de ez fiatalon is így volt, hogy felébredtem arra, hogy például a vádlim vagy a combhajlítom sajog, feszül. Ilyen most is van és annyira tud fájni, hogy muszáj felkelnem az éjszaka közepén, ilyenkor lenyújtom, nyirokmasszázs technikával megmasszírozom magam, majd iszom egy pohár magnéziumos vizet és várok. Általában fél órával később már vissza is alszom. Most ennek elébe megyek és egy bedtime jógát megcsinálok plusz megiszom a magnéziumot. 

Úgy tűnik ez tényleg hasznos, viszont ezenkívül is jógázom most többet és júúúúj, de fáj. Ez amúgy normális? Minden nap valami mozgásszervi fájdalom? Vagy mert sportoltam, vagy mert nem sportoltam, vagy mert túl sokat ültem, vagy mert elaludtalak magam... 

Visszatérve a jógára. Biztos sokan ismeritek Boho Beautifult vagy már láttátok, mert ismert jógás. Én már csak az ő jógáit csinálom, szinte mindenre is van jógasora, okosan van felépítve, de vigyázni kell a csajjal, mert ő aztán tényleg ki tudja facsarni az embert. Aki még nem jógázott vele annak csak a kezdőt ajánlom. Még akkor is, ha jár jógaórákra vagy más otthoni jógát csinál, mert hozzá be kell erősödni és az ő jógái azok, amik aztán beindítanak olyan folyamatok a testben, amiket nem nagyon lehet előre kiszámítani. Hogy még nyomjam neki az ingyen reklámot, izmosodni is lehet meg fogyni is a jógáival. Már nagyon sok jógát láttam, voltam jóga órán, de eddig nálam ő viszi azt a vonalat, ami mondjuk nekem is bejön, mert mindent is tud.

Meséljetek már, ti is ilyen rossz alvók vagytok? 

Túléltük a favágást avagy kezdődik a kert szezon is

A múlt hétvégén megnyitottuk a kert szezont egy kis favágással. Igazból egy ágat vágtunk le, de ez is több órás hadműveletté nőtte ki magát. Először hívtunk favágókat és ők azt mondták 60 ezerért levágják, 20 ezerért elviszik. Kicsit soknak találtuk, ezért inkább megoldottuk mi. Első nap még csak tépkedtük le róla, amit tudtunk úgy, hogy kötelet dobtunk fel a kisebb ágakra és lerántottuk őket. Mivel ez egy csavart fűz könnyen törik. Aztán vasárnap hárman, a nevelőapám, a férjember és én leoperáltuk a nagy ágat.  

Nekünk nem olyan széles a telkünk és éppen ezért ez a nagy ág elég sok árnyékot adott. Ezen a képen látszik jól, hogy mekkora is volt. A nagy fán azt a jobb oldalra kihajló ágat vágtuk le, mert már veszélyes volt. Több száz kiló a súlya. Minden viharnál izgultunk letörik-e. Most már nem kell izgulni emiatt sem. Így viszont sokkal napfényesebb lesz a kert. A medencének jót fog tenni, de van egy ágyás, amit át kell alakítanom, mert oda árnyéktűrőket ültettem most meg napsütéses lesz az egész.

Elhatároztam, hogy  idén szeretnék  több zöldséget termelni, ehhez is jó lesz a több fény. Nemsokára újból fát vágunk, de azt nem itt, hanem az építkezésnél és nem mi, hanem favágók, mert az már ennél sokkal komolyabb művelet lesz. Találtunk olyat, aki azért olcsóbb, mint a fent említettek, izgi lesz közelről végignézni. Sajnálom a fát amúgy, amit kivágunk, de nagyon rossz helyen van és zavarja az építkezést és a vezetékekre is rálóg. 

Egy újabb blog és az autizmus

Sokan már tudjátok és biztos sokan nem, hogy a Kicsi lányom autista. Már hónapok óta gondolkodtam rajta, hogy kellene kezdeni ezzel valamit és ha mást nem, akkor azt, hogy kiírom magamból, amit tudok. Ehhez is csináltam egy új blogot. :) Az idei évem úgy tűnik a blogolás köré rendezőik, de ígérem több új blogom most egy ideig biztos nem lesz. Tudom, hogy most a tiktok meg a facebook meg az x a menő, de nekem kell hozzá egy olyan platform, ami kényelmes, ahol bőven ki lehet fejteni dolgokat. Aki szeretné olvasni, az itt találja meg: https://helloauti.blogspot.com/

Új blog

Ez a blog marad, írom tovább, de indítottam egy teljesen új blogot, ami másról sem fog szólni, mint az építkezésről. Mert nagy kaland és szeretnék neki és a maradék idegszálaimnak emléket állítani. Itt lehet követni az építkezős blogom: https://kethetkethet.blogspot.com/ 

Az iskolára meg arról, hogy nem is jó a személyiségem

Na! Letudtuk a héten Vé problémáját. Igazából ez az egész osztály problémája volt. Ebben az évben felvettek egy gyereket az osztályba, aki az első naptól kezdve nagyon súlyos dolgokat csinált. Volt itt minden; durván rászállt a srácokra és folyamatosan verte őket, de úgy, hogy már életveszélyes volt, a lányokat és fiúkat molesztálta, a tanároknak visszaugatott, bojkottálta az órát és még sorolhatnám. Már másról sem szólt az iskola csak erről a gyerekről. Anyukát el lehet hozzá képzelni, a pokol egyik démona, aki össze-vissza hazudozik, igénytelen és büdös, apuka ki tudja merre jár. Végül arra  a szintre jutott a dolog, hogy összeállt az osztály, majdnem egy emberként, (csak 3 gyerek szülei maradtak ki) és elértük, hogy kirakják az osztályból. Az egész hadjárat akkor kezdődött, amikor az én lányomhoz hozzányúlt. Addig is hallottam a gyerekről történeteket, de úgy voltam vele majd más szülő megindul. Nem indult bár már volt egy külön szülői is a témáról, ahol anyuka is részt vett. Az viszont nem működött. Ha van valamihez érzékem, az az, hogy fel tudom korbácsolni az idegeket. Ennek például a férjem a megmondhatója. Itthon közöltem, hogyha egy újjal is hozzáér Véhez ott vége lesz a sztorinak. Azt hiszem ezt az ígéretem maximálisan betartottam, mert mikor ez megtörtént, nyilvánosan hadat üzentem. Nem érdekelt ki csatlakozik, ki nem, mert sajnos ebben már van rutinom és tudom vannak szülők, akik inkább hátat fordítanak, akik várják, hogy más oldja meg a problémát, akik nem hisznek a gyereküknek, akik annyira félnek, hogy mások mit fognak szólni, hogy inkább elbújnak. Végül az én lépésem indította meg a lavinát és összeszerveződtek a szülők. Napjaink és hétvégéink mentek el arra, hogy megszervezzük és túléljük ezt az időszakot. Volt aki aktívan részt vett benne és volt, aki kevésbé, de aki nem is volt olyan aktív, azért támogatott minket, aktívabb tagokat. Sokan nehezen bírták lelkileg és erre is kitérek mindjárt. Azt nagyon jó volt látni és megélni, hogy itt ennyire összeálltunk és végtére is egyet gondoltunk. 

A legnagyobb vicc, hogy ez egy fizetős osztály, itt elvileg megszűrik a gyerekeket és, hogy ide már tudni kell angolul. Ez a gyerek meg nem tudott, nem is akart és kiderítettük, hogy bizony az előző suliban is voltak nagy bajok, aminek azért nyomai is vannak.  Az is egy jó kérdés, hogy miért is vették fel, de majd ennek a kérdésnek az ideje is el fog jönni az angolos vezetés felé. Most örülünk, hogy élünk és nem túlzok. A végkövetkeztetésem az, hogy lassan már mindegy, hogy fizetünk-e vagy sem. Nagyon csalódott is vagyok iskola ügyben. Nem elég, hogy az oktatás színvonala egyre rosszabb, de veszélyes hely is lett a suli. Minden évfolyamra jut minimum pár ilyen gyerek, akiknek láthatóan segítség, szakember kellene, de a szülőt nem érdekli. Vé elmondja nekem mi történik, de a Kicsi nem tudom meg tudná-e mondani, hogy bántják a suliban vagyis megtudná csak azt nem tudom, hogy hogyan csapódna le. Elmondaná-e vagy inkább magában tartaná, mert nem tudná mit kezdjen a helyzettel... 

Magamról is megtudtam valami újat ebből a sztoriból. Vagyis lehet nem új csak valahogy én ezt még nem láttam át. Nem vagyok átlagos nő és most ezt nem úgy mondom, hogy én micsoda különleges ember vagyok hanem, hogy inkább ez egy jó nagy hátrány az élet legtöbb területén. Volt olyan apuka, aki azt mondta nekem, az ő felesége megszólalni nem merne, nem úgy, mint én, hogy átvedlek hadvezérbe egy pillanat alatt. Volt anyuka, aki arról érdeklődött, hogy a férjem, hogyan bírja ezt, hogy én önállósítom magam, meg így önállóan és nélküle nekimegyek ilyen sztoriknak (???).  A férjem azt mondta - aki szintén követte az eseményeket rajtam keresztül - hogy azért sem szólt semmit, mert én ebben "lubickoltam". Pfff... ezért mondom, hogy még a legközelebb álló sem ismeri sokszor a másikat. Nekem ez  hadjárat fájt, minden energiám elment, mondjuk már van rutinom benne, beedződtem sok minden miatt de, hogy lubickoltam az túlzás. Az biztos, hogy kerülöm az ilyeneket amíg lehet, de ha már belekezdtem, akkor bele is állok teljesen. Gondolom más fejében is így csapódik le a sztori, hogy én valami harcos amazon vagyok és mindig tegyük hozzá ez nem egy jó tulajdonság a férfiak szemében. 

Most, hogy lecsengett ez a vihar, kirajzolódott előttem egy minta. A nők többsége ebből kimaradt, nem bírta pszichésen. Meg is mondta nekem a már-már barátnőm a szülők közül, hogy ezt ő nem bírná így, mint én. Az is kirajzolódott, hogy most kivételesen az apukák voltak aktívabbak és bevettek maguk közé, de szerintem egyik sem akarna egy ilyen feleséget, mint én. És igen, azt hiszem ez az egyik nagy hibám, amit nem tudom, hogyan lehetne levetkőzni. Nyilván oka van, hogy ilyen lettem, nem kell nagy pszichológusnak lenni, ha azt mondom az apám, amit leművelt az első 7 évemben megalapozta a személyiségem ezen részét. 8 éves voltam amikor megkértem az anyámat, hogy intézze el, hogy soha többé nem lássam az apámat. Annyira nem volt nehéz elintézni, sőt! Sosem szeretett, inkább mindig is utált, már kisbaba koromban is és könnyen lemondott rólam. Az utánam születő féltestvéreim sem jártak jobban.... Apám nekem sosem hiányzott, sosem volt rossz, hogy nincs, sőt mikor láttam más apukákat, akik mondjuk olyan apukásan rászóltak a gyerekre még örültem is, hogy nekem nincs egy ilyen hülye az életemben. Nekem ez az irányítás átadása, hátradőlés nagyon nem megy. A férfi meg nem ilyen nőt keres. Még a nagyon okos, nagyon tanult, vezető beosztású anyukák is sokkal lágyabbak, mint én. Kaptam már meg az  életemben, hogy bár minden stimmelt csak ez az egy dolog nem és ezért inkább nem kellek. Nem is az bánt, hogy ilyen vagyok hanem, hogy ezt rossz tulajdonságnak festik le. Én nem látom annyira rossznak, hogy ilyen vagyok, de a férfiak igen. Úh...hát most mit mondjak? 

Mennyivel másabb ember lehetnék, ha a fogékony időszakomban nem azt látom, hogy a férfi rossz, gonosz, bántalmazó, aki nem szeret semennyire és ezért nem szabad bízni benne? Most nem sajnáltatni akarom magam, de a saját példámból látszik, hogy mennyire fontos, hogy egy szülő, hogy szereti vagy hogy nem szereti a gyerekét. Örökre meghatároz minket. Hát ez van. Arra is most jöttem rá, hogy emiatt, hogy ilyen típus vagyok nehezen élem meg azt is, hogy annyi mindent elérhetnék, ha már legalább ilyen vagyok, de nem fogok, mert benyomta az élet a pause gombot és persze, hogy befeszülök tőle. Oh, hát nehéz velem... 

Igazából jó lenne egy birtok, mindentől távol. Ellenék én ott, mindenféle konfliktus nélkül boldogan és lehet ez kell legyen a cél az életemben.  

Az erő legyen velem

Ez a 2024 eddig egy fos. Vé osztályában nagyon nagy baj van, de ezt majd elmesélem, ha lerendezőik. Reményeink szerint lassan vége. A munka is egy fos. Erősen gondolkozom egy váltáson vagyis nagyon. Egyszerűen semmi sikerélmény, semmi jóérzés nincs a munkában. Már szinte csak kétféle ügyfél létezik; vagy olyan az ügyfél, hogy nem problémázik, de mikor fizetni kell eltűnik és lehet futni a pénz után vagy problémázik és annyit kell változtatni, annyiszor gondolja meg magát, hogy már nem éri meg hiába feláras és utána lehet  futni a pénz után, mert a felár senkinek sem tetszik. Ma megkaptam egy munkámért a pénzem, amit 9 hónappal ezelőtt adtam le! Az mi? Tehát már semmi siker, semmi boldogság nincs benne és a biztonsági faktor is egyre kisebb, mert sosem tudhatom mit fognak kifizetni. Ma már bárkinek van olyan bőr a képén, hogy ilyeneket megcsinál. Ez általános társadalmi gond úgy látom. Ezért gondolkozom, hogy váltanom kell, mert muszáj, ezt nem fogom tudni a végtelenségig fa arccal csinálni csak hát már megint lehet újrakezdeni... de jó. Kitalálni, felépíteni... de jó. Aki nem olvasta a zárt blogot annak csak részinformációt mondok arról, hogy a kislányom miatt nem tudok elmenni fix állásban, mert sokkal több szülői jelenlétet igényel. Ez nem is fog változni vagyis még jó pár évig biztos nem, lehet mire 16 éves lesz már igen, de az még hol van. Addig pedig így kell megoldani az életet. Tehát most nulla esélyét látom, hogy ilyen családi háttérrel bármilyen cég akár home officeba felvegyen. Mert nekem teljes home office kell. Talán, ha programozó lennék, de nem vagyok az és nem is látom magam előtt, hogy az leszek.  

Ezért is kellett kitalálni valamit és meg is lett oldva, de közben pár év alatt akkorát fordult a világ és az emberek hozzáállása a másik emberhez, hogy már nem jó ebben a szakmában dolgozni. Az emberek megbízhatatlanok, az ügyfél már inkább ellenség. Van B és C tervem, de még csak fejben. Ki kellene dolgozni, megnézni működik-e, aztán beindítani, felépíteni és ehhez kellene sok lelkesedés, amire éppen várok, hogy megérkezzen.

Nekem vajon még hányszor kell újrakezdeni az életem? Vagy mindenki ezt csinálja már? Nem akarom azt mondani, hogy jól megszívtam, mert nem. Nekem vannak a legtökéletesebb gyerekeim és egyiket sem bánom, de meg lett nagyon nehezítve az életem munkavállalási része. Dolgozni pedig kell, mert a lóvé kell. Segíteni senki nem segít, az olyanokat mint én magára hagyja a rendszer. Oldjam meg egyszerre, hogy állandóan elérhetőnek kell lennem a gyereknek, hogy maximum 4 órát tölt a gyerekem intézményben,  hogy dolgozom, pénzt keresek, hogy járulékot fizessek magam után meg, hogy a családi élet anyai részét is vigyem. Karrier? Áh, már szarok rá csak valami viszonylag nyugodt életem legyen, ahol ki tudom számítani, hogy a munkámat esetleg kifizetik mondjuk mikor kész és nem 9 hónappal később. 

Szóval újra kellene kezdeni, változtatni kell ez fix. Az erő legyen velem! 

Micsoda vad élet!

Reggelente már kijárok a kertbe csak úgy körülnézni, mert nagyon tavaszodik és be vagyok sózva. Ma reggel is kisétáltam és egy mókus rohant felém, de úgy mintha üdvözölni szeretne, hogy na végre megérkeztem. Mikor kellően közel ért, akkor azért eszébe jutott, hogy én mégis csak egy ember vagyok és megtorpant. Viszont továbbra sem láttam, hogy félne tőlem, ezért a beleegyezésével médiatartalmakat is készítettem róla. A videókon nagyon impozánsan megmutatta magát. Hatalmas, bolyhos farka van, amit tud csóválni és gyorsan tud szaladni, kiválóan mászik fára, mindent tud, amit egy mókusnak kell. Mikor már a fotózásra került a sor, akkor inkább felmászott a fára, mert mindennek van határa. Azért még elneveztem és bár különösebben nem értek a mókusokhoz én azt gondolnám ő egy hím, ezért az Árpád nevet kapta a keresztségben. 

Azt gondolom Árpádot nem utoljára láttam, de nagyon bántam, hogy a lányok nem voltak itthon, mert biztos nagyon örültek volna, hogy már mókusunk is van. Ma tudtam meg, hogy nemrég ez a környék, ahol mi lakunk át lett minősítve és tovább korlátozták a beépítését, mert itt olyan vad élet alakult ki, amit meg kell őrizni. Ez tényleg így van, bár gyakorlatilag az óváros közepén élünk valahogy mégis speciálisan zöld a terület és szép, diverz. Nálunk rengeteg madár van, etetem is őket mióta ideköltöztünk, de kellett két év mire beindult a biznisz. A legnagyobb madarunk egy szürke gém, aki nem enni jön csak méltóságteljesen állni a kertben. Nem  tudom, ez a hobbija. Hatalmas madár, kicsit lassú és megfontolt, nyilván az lett a neve, hogy Tihamér, de nekem már csak Tihi, mert mi haverok vagyunk. Vannak békák és gyíkok is és tavaly telepítettem egy mini tavat, amit a család nagy érdeklődéssel fogadott, majd mikor meglátták csak pocsolyának minősítették. Jaaa, ennyi? Ez azonban nem szegte kedvem, mert tudtam, hogyha minimális víz van egy kertben már az be fog vonzani sokféle új állatot. Igazam is lett, mert lett is egy állandó varangy anyukánk Ursula és később Ursulának lettek kis békái.

Ugyanígy tavaly készítettem egy gyík napozót a kert legnaposabb részére az előkertbe. Talán kicsit nagyképű dolog gyíknapozónak hívni, mert pár nagy követ egymás mellé tettem, de azért kialakítottam egy járatot is benne és így lett egy állandó zöld gyíkunk, ami a gyíkok között elég nagy, kb. 35 centi, vagy akár fél méter is lehet, ezért is könnyű észrevenni vagy azért, mert zöld a teste és kék a feje. Balázs minden nap lelkesen napozott és Vé szobájából rá is lehetett látni. 

Pillangóból is van mindenféle és vettem is egy pillangó házat, de csak nem akarnak beköltözni a bábok. Minden évben máshová pakolom, idén az előkertbe teszem, ott még nem volt, meglátjuk. Jó lenne egy saját pillangó, rengeteg jó névötletem van, mint Ödön vagy Klotild. 

Nagyon szeretem a kertünket, azt ami lett belőle, de már régóta kicsinek érzem. Jó, amikor dolgozni kell benne, akkor meg nagynak, de hobbikertész szemmel mondjuk most ez egy közepes méretű kert, 30 évvel ezelőtt kis kertnek számított volna. Ide kapcsolódik szomszédaink története, amit nem akarok elmesélni, de eléggé meggyötörte őket az élet az elmúlt években és még most is nem túl jó dolgok történnek velük, ezért felmerült az a gondolat, hogy igényt tartanánk a kertjük hátsó felére, mert ők sosem használták. Nekik hatalmas kertjük van, még ha felét le is választanánk, akkor is kétszer akkora kertjük lenne, mint nekünk most. Nem zárkózott el a tulaj a gondolattól, sőt, de azért ez elég képlékeny még, nem élem bele magamat, mert ezer sebből vérzik a helyzetük és most éppen szerintem még ők sem tudják mi lesz. Ha végül összejönne az adás-vétel, akkor lehetne egy akkora konyhakertünk, ahol már jelentős mennyiséget meg lehetne termelni a családnak. Tudnék sok mindent befőzni és még azzal a gondolattal is kacérkodom, hogy lehetne 4-5 csirkénk a tojás miatt. Az egyiket biztos, hogy Blanche-nak hívnám. 

Aki zárt blogot ír

és úgy gondolja az küldenek nekem meghívót? Már annyian írtok zárt blogot, hogy követni sem tudom és nagyon nem vagyok naprakész sajnos, mindig lemaradásban vagyok. Tehát, aki küldene nekem az a pennylanediary@gmail.com-ra küldje és köszönöm! :)

Elfújta a szél

A Kicsit tényleg, vicces is volt, ő is nagyon nevetett meg én is. 

Jó hír, hogy már nem émelygek folyamatosan "csak" néha jön a hasfájás. Viszont már tudok enni, tegnap bepróbálkoztam egy szecsuani csirkével, ami lehet hiba volt és ma azért fáj jobban megint a hasam. Most éppen pörköltöt csinálok, szerintem azzal már nem lesz gondom. A fő szempont a főzésben, hogy elsődlegesen a Kicsi igényeihez igazítom. Ő pehely súlya ellenére nagyon jól eszik, igényli is a meleg ételt, akár többször egy nap. Vé...hát ő fényevő, részéről mindegy mit nem eszik meg. Mi meg mindent megeszünk. 

A Kicsi nagyon sok mindenben hasonlít a dédnagyapámra. Az egyik az, hogyha zsírba áztatott cukrot eszik egész nap, akkor is olyan vékony marad, hogy leesik róla bármelyik nadrág (ezért mindet be kell vennem). A másik, hogyha nekiállok főzni, kiköltözik hozzám a konyhába. Hoz valami játékot, kiül a konyhaasztalhoz és kivárja míg elkészül az étel. A dédnagyapám is pont ilyen volt, ott üldögélt míg a 14 éves énem összeütött valamit. Egyik legkedvesebb emlékeim közé tartozik, hogy én ott főzök, csicsergek a konyhában, a dédnagypapám meg üldögél, hallgat engem, mesél is valamit. Fűűű, de jó volt! Nem is tudtam mekkora szerencsém volt, hogy minden nap ott volt velem.   

Mikor a Kicsi minden nap kiül hozzám a konyhába az asztalhoz, lóbálja a kis lábait a széken, ott magyaráz, néha odajön rápillantani mit is főzök...fűűű, de jó ez is! Olyan de javum van és hát ez az élet. Mert erre fogok emlékezni, hogy milyen jó volt, hogy mindig ott volt velem a konyhában és közben beszélgettünk. Egyre jobban azt gondolom, hogy nekünk a dédszüleim élete lenne a legjobb. Ez alatt azt értem, hogy az a családi dinamika és, hogy minél többet kint lenni, távol az internet bugyraitól, akár állatokat tartani vagy eladásra termeszteni dolgokat. (Stipistop gyógynövény!) A Kicsinek nagyon jó tenne, meg neki akár egy jövőféle is lehetne, mert látom benne ezt az irányt, gondoskodó, ügyes, kis pontos, és mondjuk nem is veszi körül ezer őrült az irodában. Vé-nek meg csak azért, mert szerintem mindenkinek jobb lenne, még az olyan versenyistállóba járónak is mint ő. 

Erről jut eszembe lesz szülői, előre félek. 2,5-3 óra? Ki tudja... mert ebben a versenyistállóban olyan szülők vannak, akik csak a gyerek karrierjével vannak már most elfoglalva (alsó tagozat, második osztály). Mindent nagyon részletesen és pontosan tudni akarnak, mindenről információt, adatot, satöbbi. Mindegyik gyerek ezer felé van szakadva. Angol tagozatosak, ezért 4-5-ig bent vannak, ha nem, akkor megy a gyerek verseny sportolni, zenélni, különórára. Jézusom. Leírni is fárasztó. Nálunk Vé táncolni jár, zenélni most nem akart és nem is bántam, mert szerintem pont elég a heti két táncóra a meglévő terhei mellé. Azt szeretném, ha járna még majd festeni vagy valami képzőművészeti dologra, mert az tényleg neki lett kitalálva, de abban sem hajtja senki. Van olyan gyerek az osztályban, aki este 9-re ér haza az edzésekről és szokott sírni a másnap reggeli tesiórán. Az idegrendszere gondolom szét van hajtva. Nálunk ugye kényszer volt, hogy ebbe az osztályba raktuk át, másrészről Vé-nek olyan agya van, hogy kell is neki ez a terhelés, de például tavaly év végén tudtam meg a napközis tanártól, hogy Vé vagy két hónapon át szomorú és fáradt volt délutánonként. Erről senki nem szólt nekünk és mikor hoztuk haza, akkor már tök boldogan csicsergett. Rá is kérdeztem és azt mondta nem tudja, nem emlékszik rá, szerinte csak fáradt volt. El tudom hinni és néha féltem is őt ettől a taposómalomtól, meg ettől az attitűdtől is amit lát, hogy minden gyereket ezerrel nyomatnak. 

Szóval én egyre jobban azt gondolom nem ez a versenyistálló, nem ez az elvárásokkal teli élet a jövő, hanem tényleg valami lassabb, ahol közelebb vagyunk a természethez, ahol vannak még olyan kapcsolatok, hogy valaki kiül a konyhába miközben főzök. Nekem is sokkal jobbak az idegeim, ha ki tudok menni.