Elfújta a szél

A Kicsit tényleg, vicces is volt, ő is nagyon nevetett meg én is. 

Jó hír, hogy már nem émelygek folyamatosan "csak" néha jön a hasfájás. Viszont már tudok enni, tegnap bepróbálkoztam egy szecsuani csirkével, ami lehet hiba volt és ma azért fáj jobban megint a hasam. Most éppen pörköltöt csinálok, szerintem azzal már nem lesz gondom. A fő szempont a főzésben, hogy elsődlegesen a Kicsi igényeihez igazítom. Ő pehely súlya ellenére nagyon jól eszik, igényli is a meleg ételt, akár többször egy nap. Vé...hát ő fényevő, részéről mindegy mit nem eszik meg. Mi meg mindent megeszünk. 

A Kicsi nagyon sok mindenben hasonlít a dédnagyapámra. Az egyik az, hogyha zsírba áztatott cukrot eszik egész nap, akkor is olyan vékony marad, hogy leesik róla bármelyik nadrág (ezért mindet be kell vennem). A másik, hogyha nekiállok főzni, kiköltözik hozzám a konyhába. Hoz valami játékot, kiül a konyhaasztalhoz és kivárja míg elkészül az étel. A dédnagyapám is pont ilyen volt, ott üldögélt míg a 14 éves énem összeütött valamit. Egyik legkedvesebb emlékeim közé tartozik, hogy én ott főzök, csicsergek a konyhában, a dédnagypapám meg üldögél, hallgat engem, mesél is valamit. Fűűű, de jó volt! Nem is tudtam mekkora szerencsém volt, hogy minden nap ott volt velem.   

Mikor a Kicsi minden nap kiül hozzám a konyhába az asztalhoz, lóbálja a kis lábait a széken, ott magyaráz, néha odajön rápillantani mit is főzök...fűűű, de jó ez is! Olyan de javum van és hát ez az élet. Mert erre fogok emlékezni, hogy milyen jó volt, hogy mindig ott volt velem a konyhában és közben beszélgettünk. Egyre jobban azt gondolom, hogy nekünk a dédszüleim élete lenne a legjobb. Ez alatt azt értem, hogy az a családi dinamika és, hogy minél többet kint lenni, távol az internet bugyraitól, akár állatokat tartani vagy eladásra termeszteni dolgokat. (Stipistop gyógynövény!) A Kicsinek nagyon jó tenne, meg neki akár egy jövőféle is lehetne, mert látom benne ezt az irányt, gondoskodó, ügyes, kis pontos, és mondjuk nem is veszi körül ezer őrült az irodában. Vé-nek meg csak azért, mert szerintem mindenkinek jobb lenne, még az olyan versenyistállóba járónak is mint ő. 

Erről jut eszembe lesz szülői, előre félek. 2,5-3 óra? Ki tudja... mert ebben a versenyistállóban olyan szülők vannak, akik csak a gyerek karrierjével vannak már most elfoglalva (alsó tagozat, második osztály). Mindent nagyon részletesen és pontosan tudni akarnak, mindenről információt, adatot, satöbbi. Mindegyik gyerek ezer felé van szakadva. Angol tagozatosak, ezért 4-5-ig bent vannak, ha nem, akkor megy a gyerek verseny sportolni, zenélni, különórára. Jézusom. Leírni is fárasztó. Nálunk Vé táncolni jár, zenélni most nem akart és nem is bántam, mert szerintem pont elég a heti két táncóra a meglévő terhei mellé. Azt szeretném, ha járna még majd festeni vagy valami képzőművészeti dologra, mert az tényleg neki lett kitalálva, de abban sem hajtja senki. Van olyan gyerek az osztályban, aki este 9-re ér haza az edzésekről és szokott sírni a másnap reggeli tesiórán. Az idegrendszere gondolom szét van hajtva. Nálunk ugye kényszer volt, hogy ebbe az osztályba raktuk át, másrészről Vé-nek olyan agya van, hogy kell is neki ez a terhelés, de például tavaly év végén tudtam meg a napközis tanártól, hogy Vé vagy két hónapon át szomorú és fáradt volt délutánonként. Erről senki nem szólt nekünk és mikor hoztuk haza, akkor már tök boldogan csicsergett. Rá is kérdeztem és azt mondta nem tudja, nem emlékszik rá, szerinte csak fáradt volt. El tudom hinni és néha féltem is őt ettől a taposómalomtól, meg ettől az attitűdtől is amit lát, hogy minden gyereket ezerrel nyomatnak. 

Szóval én egyre jobban azt gondolom nem ez a versenyistálló, nem ez az elvárásokkal teli élet a jövő, hanem tényleg valami lassabb, ahol közelebb vagyunk a természethez, ahol vannak még olyan kapcsolatok, hogy valaki kiül a konyhába miközben főzök. Nekem is sokkal jobbak az idegeim, ha ki tudok menni.