Vannak régi motoros bloggerek, akik talán már nem is blogolnak, de sok évig végigkövethettük, ahogy a pici gyerekeik felnőnek. Kicsit hozzánk is nőttek. Van közöttük olyan, akinek azóta már fél szemmel követem a sportolói karrierjét, mert egyszer feltűnt a neve és én felismertem őt. Emlékszem mikor az anyukája blogolt róla és most egy kész felnőtt ember. Milyen jó és milyen nagyszerű, de egyben kicsit riasztó is, hogy már nem 4 éves, hogy milyen gyorsan elmúlik a gyerekkor és, hogy az én gyerekeim is olyan gyorsan nőnek. Nem akarok lemaradni egy percéről sem.
Szoktam mondani, hogy nekem már mindenem megvan azt kívánom, hogy a kicsi lányim boldogok és egészségesek legyenek és én már rájuk fókuszálok, hogy nekik mi kell. A munka, az anyaság és a háztartás között lavírozva egyre többször azt érzem, hogy jó-jó, ha néha, véletlenül, netalántán, örülnek és elismerik, amit csinálok, de igazából nagyon sokszor inkább gyerekeznék. Persze a férjem ezzel nem teljesen értene egyet, szerinte nekem mindenképpen jót tesz, ha dolgozom és keresek pénzt, de ettől függetlenül már nincs rajtam az, hogy nekem meg kellene váltanom a világot. Vagy éppen most nincs rajtam. Lehet pont ezért van egyre több munkám, mert nem görcsölök rajta. Sőt, jelenleg minden másnap abba akarom hagyni az ügyfelek szivárványos tudatállapotai miatt... ma is jött egy olyan email, hogy azt hittem felmondok saját magamnál.
Közben a Kicsi egy nap ovi után beteg lett megint. Nagyon beteg. Két éjszakát virrasztottam át vele és napközben figyeltem minden rezdülését. Lázas volt és egész nap aludt. Enni nem akart, de legalább ivott. Azt szerette volna, hogy egész nap mellette feküdjek és tényleg ilyenkor nem a munkával kellene foglalkoznom. Engem nem érdekel a munka, meg semmi, ha betegek. Sokkal-sokkal többet szeretnék velük foglalkozni. Van ez a mondás, hogy minőségi időt tölteni és ehhez tudatosnak kell már lenni, mert el tudnak úgy menni a napok, hogy nem is voltunk szinte együtt.
Volt a Friderikusznál most egy generációkutató és elég érdekes dolgokat mondott. Például, hogy egy szülő 7 percet beszélget napi szinten a gyerekével. Itt olyan beszélgetésekről van szó, ahol egymás felé fordulva történik a beszélgetés és van szemkontaktus. Azt mondja drasztikusan csökkent a szemkontaktus és, hogy egy mai fiatal átlagos figyelmi ideje 8 másodperc míg az aranyhalé 9. Nem tudom ezeket, hogyan mérik, mindent azért nem akarok elhinni, meg ezek a felmérések is olyanok, hogy hát oké, de aztán lehet hamar fordul a kocka. Na, de a lényeg, hogy szerintem érdemes meghallgatni, ez a beszélgetés nekem benne van a top háromban, jó sok mindenen lehet utána gondolkozni.
Végül is elhatároztam, hogy szeretném jóval túlszárnyalni a napi 7 percet. Szerintem ennél én sokkal több időt töltök velük és beszélek velük, de ahogy nőnek úgy látom, hogy tényleg csökkenni tud az együtt töltött idő, mert azt hiszem én is, hogy jól elvannak egyedül pedig még nem. Ahhoz még kicsi, hogy ne legyen szükségük rám, viszont nem tart ez sokáig.
Én egy jóval régebbi kutatásról olvastam (most kb 20 évvel korábbi) 10 évvel ezelőtt, amikor még tanultam pszichológiát. Aszerint, egy átlagos (amerikai) 2 éves 6 percet tölt az anyukája szemébe nézve egy nap, míg az apukájával 34 másodpercet - hetente. Nem tudom, hogy mérik ezt (szerintem határozottan túloznak), de az biztos, hogy az évek alatt romlott a helyzet, gondolom főleg a kütyük miatt. Mindenképpen ijesztő, hogy többet simogatunk egy képernyőt, mint egymás arcát/kezét/bármijét. :(
VálaszTörlésAz biztos, hogy még ha 10 perc is lenne az is nagyon kevés. A 34 másodperc az meg mi? Mármint tényleg rá se néznek a gyerekre? Durva. Mondjuk el tudom képzelni.
TörlésAkkor (hála az égnek) nálunk ez nem így van. Amikor itthon lakott a gyerek mi minden nap sokat beszélgettünk munka és iskola után. Talán mert ovis kora óta azt hangoztattuk, hogy m i n d e n t meg kell/ lehet beszélni és ki kell beszélni magunkból. Így a gyerek ebben nőtt fel és igénye is volt rá és van rá a mai napig is. Szerencsére teljesen nyitott lett, bár nyilván megvannak a maga titkai, de nekem ez a legnagyobb örömöm, hogy ennyire megbízik bennem, bennünk és nagyon sok mindent, jót és rosszat is elmesél vagy mer segítséget kérni és kikéri a véleményünket. Féltem, ha elköltözik akkor megmarad e ez , de nincs olyan hét, hogy legalább négyszer ne beszéljünk vagy üzenetet írjon. Szerintem ez is simán "tanítható" , hogy a gyerek ilyen legyen, gondolom ha mi nem "erőltettük" volna és nem hangoztattuk volna ő sem ilyen lenne és biztos az is benne van, hogy még ha olyan dolgokat is mondott, ami nem tetszett azt is higgadtan fogadtuk és megoldást kerestünk. Szerintem csak ilyen dolgokon múlnak az igazi beszélgetések.
VálaszTörlésPont ez, ami nálatok van nincs meg sok szülőnél.
TörlésNyáron sokszor látom, hallom a játszótéren összeverődött tiniket és abból ahogy viselkednek, amiket mesélnek teljesen lejön, hogy maximum azzal vannak megkínálva, hogy megkapják az okostelefont, márkás cuccokat meg, hogy úgy élhetnek, mint egy felnőtt (cigi, piha, bulik, stb) cserébe csak ne tartsa fel egy percre se a szüleit.
Szerintem meg ez a veleszületett alaptermészetük része. A két gyerekem 2 különböző univerzum, és hiába minden "beszéljük meg, beszéljünk róla" próbálkozás és minta, az egyikről rendre lepattanok, és a szülői csoportból hamarabb tudok meg dolgokat az iskolai életéről, mint tőle. Amikor ő nem akar beszélgetni, megszakadhatok sem fog. Legnagyobb bánatomra.
VálaszTörlésMi sokat beszélgetünk, ha három hétig nem jön haza az egyetemről, akkor is napi egyszer minimum felhív (Ő, én ritkábban keresem, nem zargatom :) ). Hogy itthon van, mindenféle téma is előkerül, ugye eleve még jobban kitárult a világ számára, nekem pedig irtó jólesik, hogy érdekli a véleményem, meg úgy hogy mit tudok. Viszont vannak dolgok, amikről meg nem igazán tudok, de ez az én hibám, eleve én vagyok zárkózottabb, és gondolom, "ezt szokta meg". De ez is változik már, nekünk pl. a távolság nagyon jót tett, a lázadó kamaszkor után teljesen jó minden.
VálaszTörlés