Tanévzáró

Két gyerek, két teljesen különböző egyéniség, két teljesen különböző készségprofil, két teljesen különböző agyműködés és mégis mindketten ugyan akkora örömöt okoznak nekem. Mert miért is ne okoznának? 

Láttam néhány csalódott és mérgesebb szülőt is, aki ugyan "nem várja el a gyerektől", de az arcára, a tekintetére, a befeszült állapotára rá volt írva, hogy bizony elvárta volna a gyerektől a jobb teljesítményt a tanártól pedig a részlehajlást. Próbáltam viccesen elütni a dolog élét, de igazából nem sikerült. Persze mondhatnánk én könnyen beszélek, egy ismét kitűnő gyerekkel, aki három tanártárgyból kapott szaktanári dicséretet, aki a napközis tanártól külön oklevelet kapott az egész éves segítőkészségéért, kitartásáért, akit az angol anyanyelvi lektorok külön kiemeltek a tudása, a magatartása, a csapat összetartó erői miatt, akit maga az osztályfőnök magasztalt az egekig, hogy az osztály legnagyobb szervezője, problémamegoldója, vigasztalója. Ebből én semmit nem vártam el, ez mind ő és ezt mind csakis ő érte el. Cini akarta és alig kellett eddig benne segíteni. Szabálykövető, felelősségteljes, teherbíró és átlagon felüli kötelességtudata van. Cini az a gyerek, akit le kell beszélni arról, hogy 38,5 fokos lázzal iskolába menjen, aki két hányás között azon aggódik mi lesz a lecke a suliban és aki beküld a könyveiért az iskolába, ha otthon kell maradnia pár napig. Cini kitűnő lett, átlagon felüli és őszintén? Megérdemli. Nem azért, mert az én gyerekem, nem azért mert elvártam, hanem, mert kiküzdötte magának. Idén már láttam rajta, hogy megtanult küzdeni, hogy kezdi érteni nem adják ingyen a sikert, hogy vannak még hasonlóak, mint ő és ha győzni akar, ha jobb akar lenni, akkor bele kell adni mindent. Már nem olyan kis visszahúzódó, de kedves, empatikus mellette igazi vezető és ami külön öröm számomra kezdi tűrni a kudarcot is. Szomorkodás után megrázza magát és megy tovább és ez az, amire én külön büszke vagyok, hogy ekkorát fejlődött a személyisége. A másik nagyon nagy fejlődése, hogy látja miben nem jó vagy, hogy van, amiben kiváló mégsem akar arra annyi energiát fordítani, mert nem érzi úgy. Imád táncolni, jár is, nagyon ügyes, lehetne akármi belőle, de ő azt mondta nekem; "Anya nekem ennyi elég, nem leszek táncos!". Én ezt tudomásul vettem, hiszen bármi lehet még és én azt akarom az legyen, ami akar és úgy, ahogy akarja. Ilyen okos, 8 éves lányom van, akire felnézek és csodálom, hogy nekem micsoda gyerekem van. 

A másik gyerekem egy teljesen más világ tudjátok. Neki nem lesznek valószínűleg olyan sikerei, mint a testvérének, neki teljesen más utat kell bejárnia, de az ő sikerei ettől nem kevesebbek. Megtesz mindent. Ő egy másik nagy harcos a családban, akire felnézek. A Kicsi az, aki a világ ellen harcol, aki egy tragédia óvónő mellett a zűrzavarban megállta a helyét, aki sokszor nem érti mi miért történik, de megtanulta, hogyha körülnéz, ha vizuálisan elemzi a helyzetet, akkor értheti a szociális helyzetet és ő is teljes értékű, óvodás lehet úgy, hogy neki sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell tennie ezért. Akire azért is végtelenül büszke vagyok, mert mondatokban beszél 6 évesen. Más gyereknél ez alap, a Kicsinél nagy munka volt idáig eljutni és ő megcsinálta. Azért is büszke vagyok rá, mert elkezdte kifejezni az érzéseit. Megmondani, hogy hogyan érzi magát, mit szeretne, mitől fél, mi fáj. Ezek mind-mind óriási fejlődések. Hősnek tartom azért, mert már most megtapasztalta a kirekesztés, az elgáncsolást, de  ő ennek ellenére a 16 kilójával, a szőke kis buksijával az angyali tekintetével megy előre. Ő aki úgy tud szeretni, mint senki más, aki megenyhíti a legkeményebb szíveket is és ő az, aki megtanulta, felmérte milyen az, ha mégis van olyan, aki áskálódik ellene és ezt megpróbálta feldolgozni még ha nem is érti miért van. 

A gyereket azért kell szeretni, aki ő és nem azért, akit elképzeltünk magunknak. Amikor még kicsi volt a Kicsi, nem mutatkoztak jelek, akkor úgy tekintettem a jövőbe, hogy tipikus gyerek lesz, jár oviba, suliba, ahogy a többiek. Miután jöttek az autizmus jelei, ez a jövőkép szertefoszlott és persze fájt a szívem, hogy rá ekkora feladatot mért a sors, de soha, egy pillanatig nem éreztettem vele, hogy ettől ő kevesebb lenne számomra, mert nem az. Ezért úgy gondolom bármilyen bizonyítván jó még ha kettes, még ha bukás is van. Nem ez számít, nem csak ez az élet, hanem, hogy boldogok legyenek, egészségesek legyenek, legyenek barátaik, szerelmük, családjuk, aki körbeveszi őket a nehéz időkben és, hogy megengedjük nekik, hogy azok legyenek, akik lenni akarnak.