Az iskolára meg arról, hogy nem is jó a személyiségem

Na! Letudtuk a héten Vé problémáját. Igazából ez az egész osztály problémája volt. Ebben az évben felvettek egy gyereket az osztályba, aki az első naptól kezdve nagyon súlyos dolgokat csinált. Volt itt minden; durván rászállt a srácokra és folyamatosan verte őket, de úgy, hogy már életveszélyes volt, a lányokat és fiúkat molesztálta, a tanároknak visszaugatott, bojkottálta az órát és még sorolhatnám. Már másról sem szólt az iskola csak erről a gyerekről. Anyukát el lehet hozzá képzelni, a pokol egyik démona, aki össze-vissza hazudozik, igénytelen és büdös, apuka ki tudja merre jár. Végül arra  a szintre jutott a dolog, hogy összeállt az osztály, majdnem egy emberként, (csak 3 gyerek szülei maradtak ki) és elértük, hogy kirakják az osztályból. Az egész hadjárat akkor kezdődött, amikor az én lányomhoz hozzányúlt. Addig is hallottam a gyerekről történeteket, de úgy voltam vele majd más szülő megindul. Nem indult bár már volt egy külön szülői is a témáról, ahol anyuka is részt vett. Az viszont nem működött. Ha van valamihez érzékem, az az, hogy fel tudom korbácsolni az idegeket. Ennek például a férjem a megmondhatója. Itthon közöltem, hogyha egy újjal is hozzáér Véhez ott vége lesz a sztorinak. Azt hiszem ezt az ígéretem maximálisan betartottam, mert mikor ez megtörtént, nyilvánosan hadat üzentem. Nem érdekelt ki csatlakozik, ki nem, mert sajnos ebben már van rutinom és tudom vannak szülők, akik inkább hátat fordítanak, akik várják, hogy más oldja meg a problémát, akik nem hisznek a gyereküknek, akik annyira félnek, hogy mások mit fognak szólni, hogy inkább elbújnak. Végül az én lépésem indította meg a lavinát és összeszerveződtek a szülők. Napjaink és hétvégéink mentek el arra, hogy megszervezzük és túléljük ezt az időszakot. Volt aki aktívan részt vett benne és volt, aki kevésbé, de aki nem is volt olyan aktív, azért támogatott minket, aktívabb tagokat. Sokan nehezen bírták lelkileg és erre is kitérek mindjárt. Azt nagyon jó volt látni és megélni, hogy itt ennyire összeálltunk és végtére is egyet gondoltunk. 

A legnagyobb vicc, hogy ez egy fizetős osztály, itt elvileg megszűrik a gyerekeket és, hogy ide már tudni kell angolul. Ez a gyerek meg nem tudott, nem is akart és kiderítettük, hogy bizony az előző suliban is voltak nagy bajok, aminek azért nyomai is vannak.  Az is egy jó kérdés, hogy miért is vették fel, de majd ennek a kérdésnek az ideje is el fog jönni az angolos vezetés felé. Most örülünk, hogy élünk és nem túlzok. A végkövetkeztetésem az, hogy lassan már mindegy, hogy fizetünk-e vagy sem. Nagyon csalódott is vagyok iskola ügyben. Nem elég, hogy az oktatás színvonala egyre rosszabb, de veszélyes hely is lett a suli. Minden évfolyamra jut minimum pár ilyen gyerek, akiknek láthatóan segítség, szakember kellene, de a szülőt nem érdekli. Vé elmondja nekem mi történik, de a Kicsi nem tudom meg tudná-e mondani, hogy bántják a suliban vagyis megtudná csak azt nem tudom, hogy hogyan csapódna le. Elmondaná-e vagy inkább magában tartaná, mert nem tudná mit kezdjen a helyzettel... 

Magamról is megtudtam valami újat ebből a sztoriból. Vagyis lehet nem új csak valahogy én ezt még nem láttam át. Nem vagyok átlagos nő és most ezt nem úgy mondom, hogy én micsoda különleges ember vagyok hanem, hogy inkább ez egy jó nagy hátrány az élet legtöbb területén. Volt olyan apuka, aki azt mondta nekem, az ő felesége megszólalni nem merne, nem úgy, mint én, hogy átvedlek hadvezérbe egy pillanat alatt. Volt anyuka, aki arról érdeklődött, hogy a férjem, hogyan bírja ezt, hogy én önállósítom magam, meg így önállóan és nélküle nekimegyek ilyen sztoriknak (???).  A férjem azt mondta - aki szintén követte az eseményeket rajtam keresztül - hogy azért sem szólt semmit, mert én ebben "lubickoltam". Pfff... ezért mondom, hogy még a legközelebb álló sem ismeri sokszor a másikat. Nekem ez  hadjárat fájt, minden energiám elment, mondjuk már van rutinom benne, beedződtem sok minden miatt de, hogy lubickoltam az túlzás. Az biztos, hogy kerülöm az ilyeneket amíg lehet, de ha már belekezdtem, akkor bele is állok teljesen. Gondolom más fejében is így csapódik le a sztori, hogy én valami harcos amazon vagyok és mindig tegyük hozzá ez nem egy jó tulajdonság a férfiak szemében. 

Most, hogy lecsengett ez a vihar, kirajzolódott előttem egy minta. A nők többsége ebből kimaradt, nem bírta pszichésen. Meg is mondta nekem a már-már barátnőm a szülők közül, hogy ezt ő nem bírná így, mint én. Az is kirajzolódott, hogy most kivételesen az apukák voltak aktívabbak és bevettek maguk közé, de szerintem egyik sem akarna egy ilyen feleséget, mint én. És igen, azt hiszem ez az egyik nagy hibám, amit nem tudom, hogyan lehetne levetkőzni. Nyilván oka van, hogy ilyen lettem, nem kell nagy pszichológusnak lenni, ha azt mondom az apám, amit leművelt az első 7 évemben megalapozta a személyiségem ezen részét. 8 éves voltam amikor megkértem az anyámat, hogy intézze el, hogy soha többé nem lássam az apámat. Annyira nem volt nehéz elintézni, sőt! Sosem szeretett, inkább mindig is utált, már kisbaba koromban is és könnyen lemondott rólam. Az utánam születő féltestvéreim sem jártak jobban.... Apám nekem sosem hiányzott, sosem volt rossz, hogy nincs, sőt mikor láttam más apukákat, akik mondjuk olyan apukásan rászóltak a gyerekre még örültem is, hogy nekem nincs egy ilyen hülye az életemben. Nekem ez az irányítás átadása, hátradőlés nagyon nem megy. A férfi meg nem ilyen nőt keres. Még a nagyon okos, nagyon tanult, vezető beosztású anyukák is sokkal lágyabbak, mint én. Kaptam már meg az  életemben, hogy bár minden stimmelt csak ez az egy dolog nem és ezért inkább nem kellek. Nem is az bánt, hogy ilyen vagyok hanem, hogy ezt rossz tulajdonságnak festik le. Én nem látom annyira rossznak, hogy ilyen vagyok, de a férfiak igen. Úh...hát most mit mondjak? 

Mennyivel másabb ember lehetnék, ha a fogékony időszakomban nem azt látom, hogy a férfi rossz, gonosz, bántalmazó, aki nem szeret semennyire és ezért nem szabad bízni benne? Most nem sajnáltatni akarom magam, de a saját példámból látszik, hogy mennyire fontos, hogy egy szülő, hogy szereti vagy hogy nem szereti a gyerekét. Örökre meghatároz minket. Hát ez van. Arra is most jöttem rá, hogy emiatt, hogy ilyen típus vagyok nehezen élem meg azt is, hogy annyi mindent elérhetnék, ha már legalább ilyen vagyok, de nem fogok, mert benyomta az élet a pause gombot és persze, hogy befeszülök tőle. Oh, hát nehéz velem... 

Igazából jó lenne egy birtok, mindentől távol. Ellenék én ott, mindenféle konfliktus nélkül boldogan és lehet ez kell legyen a cél az életemben.