Jó élet

Az életem nagy kérdése nem is az volt, hogy hogyan tanuljak a táplálkozásról, hanem, hogy hogyan találjam meg a zűrzavarban az embert, akivel kapcsolódnom kell majd minden téren. Meg, hogy ez az ember majd mire lesz hajlandó? Meddig tud elmenni? Miben fog hinni? Miért éppen nekem hinne? Mert kigyúrom magam? Vagy mert csinálok csini webolalt, ahol a testem minden tájékát meg lehet nézni, hogy hú de feszes? Hagyjuk már... nekem ez túl sekélyes, ezt bevallom. Ráadásul fenntarthatatlannak tartom. 

Kaptam a napokban egy videót, ahol egy izzadó, kockás hasú, vékony nő arról beszél, hogy nem kell nyafogni a 40 fok miatt, hanem edzeni kell! Mert, ha mindig kifogásokat keresünk, akkor találunk. Például, hogy nyáron meleg van, ősszel esik, télen hideg van. Ezt hívom én erőszak fitnesznek. Sajnos már mindenki, de tényleg mindenki papírral vagy papír nélkül megmondja, hogy mit kell csinálni és mit csinálsz rosszul. Ez is az erőszakfitnesz része, ahogy a szenvedés is meg az a sok "motivációs" beszéd, hogy áldozatot kell hozni. Nem szeretem az áldozat szót. Mert elmondjuk sokszor, hogy mi áldozatot hozunk, mert nem eszünk ezt, meg nem eszünk azt. Azt is elmondjuk, hogy mennyi áldozatot hozunk azért, hogy edzünk. A családunkat is beáldozzuk, a szabadidőnket, a mit tudom én mit és a tudatalattinkban megágyazunk az áldozat szerepnek annyiszor mondjuk el, hogy áldozatot hozunk. Ez itt szokott elbukni szerintem hosszútávon. 

A test viszont önmagában kevés és sokszor egy jó diétát, egy új életet nem is a testtel kell kezdeni, én legalábbis ebben hiszek. Hanem az emberrel kell kezdeni, ami egy olyan önismereti munka, amire lehet éppen nem áll készen a delikvens. Elmondhatok neki mindent, amit tudok, írhatok neki gyönyörű étkezési tervet, ha nem néz szembe azzal a ténnyel, hogy miért is jutott el oda ahova. Miért nem eszik tápláló ételeket? Miért nem mozog? Miért hanyagolja el magát? Itt jön be a képbe a házasság, több gyerek, munka, idősödő beteg szülők, a sort a végtelenségig lehet sorolni. És igen, ez az élet. Ebben a zűrzavarban kell lépésről lépésre rendet rakni, rendszerezni és nem bűntudatot kelteni azonnal, hogy 40 fokban mekkora lusta vagy, hogy nem edzel. 

Szerintem sokan ezért is fordulnak el ettől az egésztől, mert csak ezt az erőszakosságot érzik rajta. Az élet amúgy is megterhelő hát minek terheljük még? Pedig szerintem van megoldás csak hosszabb, jóval hosszabb, mint gondoljuk. El vagyunk távolodva a természettől, ami azért fontos, mert az emberben van egy regeneráló képesség, de a városi, nyugati élet kiöli belőlünk ezt. Az ember képes egy csomó mindenből felállni, meggyógyulni, intuitívan étkezni, eleget mozogni, de nem az aszfalton, hanem a természet közelében. A legnagyobb gyógyítók közé sorolom az erdőt, a kertet, mindent, ahol kapcsolódhatunk egy olyan részünkkel, amit mostanában előszeretettel letérkövezünk. 

A természet az tud igazán gyógyítani és tud arra sarkallni, hogy jobban bánj magaddal. A mindenféle segítő ember pedig hasznos egy ponton, de a munka mindig az adott emberé és ezzel az emberrel finoman kell bánni. Főleg, mert az ember nagyon nehezen vagy sehogy sem változik, de az embernek van egy másik képessége mégpedig az, hogy visszataláljon legjobb önmagához. Mindenkinek van egy pont az életében amire úgy gondol vissza, hogy akkor jó voltam, akkor szerettem magam és általában nem csak az jut eszünkben, hogy de jól feszült a seggünkön a farmer, hanem, hogy milyen emberek voltunk. Békésebbek, kedvesebbek, megértőbbek és oda vágyunk vissza. Ezt lehet elérni életmódváltással, ami egy befektetés és egyben remény. Ahogy gyógyulunk, sok mindennel elkezdünk valóban szakítani, mert úgy érezzük rosszat tesz nekünk. Ételekkel, emberekkel, szokásokkal, de már nem fáj, nem áldozat, mert igazából azért tesszük, hogy megtaláljuk újra önmagunk legjobb változatát. 

Ezt nem én találtam ki, hanem ezt figyeltem meg magamon is és máson is. Nem tudom meddig lesz még fenntartható ez az elvárosiasodott élet, mert már hiába vagy vidéken sok esetben pont olyan, mint a város. Fogynak a fák, a bokrok, a zöld területek, már nincsenek pedáns veteményesek. Minden legyen lehetőleg szabályos, olyan problémamentes. Geotextil, rá kavics és benne három kókadozó növény. Ebben a közegben szeretnénk mi új emberek lenni, ahol egy léggyel sem lehet kapcsolódni, mert már inkább az sem repül oda. 

Múltkori sétám közben benéztem egy óriási kertbe, ahol egy nagyon idős néni, kapált. Már hajlott volt a háta, már össze volt töpörödve, de 90 éves biztos, hogy volt és mégis kint volt és kapált. Megálltam megcsodálni ezt az egyedüli látványt, hogy egy nénike ilyen békésen kapálgat. 30 évvel ezelőtt azért láttam ilyet, de mostanában már nem. Igazi kuriózum. A néni még azt az életet élte, ami fenntartható, ahol a táplálék érték és ezért megy ki kapálni. Valahol itt kezdődik az élet és életmódváltás vagy ott amit Matula is megemlít: 

"Én többnyire itt vagyok, aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz, fulladok is néha, a pipa se ízlik, és tavasz felé csak ténfergek, mint a beteg kutya. Aztán kigyüvök, megigazgatom a gunyhót, ha nagyon megnyomta a hó, és már nem is megyek haza." (Fekete  István - Tüskevár)