Szabadságot a gyereknek!

A hétvége elég sűrűre sikerült. Volt benne táncfellépés, szülinapi buli, gyereknapozás, játszóterezések, fagyizások, nagy főzés, barátokkal lógás, pipacs réten való fotózkodás és tanulás. Ez lenne ugye a pihenés... Jó vicc! 

Alapvetően problémám van azzal, hogy a mai gyerekeket állandóan szórakoztatni kell. Valljuk be, ezt magunknak csináljuk, mert a mi generációnk már az, aki mindent is jól akar csinálni, mindent meg akar adni, semmi sem elég már plusz elég sok mindent meg is engedünk. Nehogy már élmény nélkül maradjon az a szerencsétlen gyerek két hétvégére, mert különben kiveri a hisztit és akkor azt mi nem bírjuk. Amúgy meg miért nem? Ezért én mostanában kipróbáltam, hogy mi van akkor, ha azt mondom akkor unatkozzanak jóízűen itthon, ebben a nyomorúságban. Itthon, ahol van mindenféle streaming csatorna tele mesével, van diszkó-mozi, van kert, cica-kutya, kerti játékok, sok-sok könyv, kaja, medence, mit tudom én. Ha ez nem elég, akkor tessék, lehet kezdeni az unatkozást és eszem ágában sincs egész nap a gyerekeim és a saját idegrendszerem stimulálni valami századik gyerekprogramon. Így is van elég kötelező. Mondom a lelki folyamatokat, amik beindultak a gyerekeknél; tagadás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Ez a program nagyjából 30 és 120 perc alatt lefut és utána nem hiszed el mi történik, feltalálják magukat! Őrület! Például verset írnak nekem, hogy kapjam be. Vagy rajzolnak nekem vagy rájönnek arra, hogy jé van egy diavetítőnk és előszedik és diáznak. Sőt, megtalálják azt a rengeteg játékot, amit összevásároltunk nekik és egyre többet ülnek kint a kertben és nézik az eget és ilyenkor lehet azt gondolják kapjam be. Mondjuk nem zavar, próbálom őket lehozni erről az idegrendszert szétcsesző világról, hogy nekik legyen jobb. 

Sajnálom is a gyerekeim generációját, mert nem tudom megadni nekik azt a szabadságot, amit én megkaptam. 8 évesen eljártam egyedül otthonról a boltba, bringázni, a barátaimhoz. Az iskola utáni időszak vagy bármilyen szünet a szabadságról, a csatangolásról szólt. Most már nem lehet csak úgy elengedni egy gyereket bringázni vagy egyedül a boltba. Ezért is próbálok minél hátrébb állni, hagyni őket érvényesül. Ne érezzék mindig, hogy ott állok, felügyelem őket vagy megoldom minden problémájukat, hanem azt érezzék, hogy néha tudnak kontroll nélkül élni és próbáljanak az itthon kapott útmutatások alapján döntéseket hozni és ebből tanulni. Szerintem ez nálunk már nem korai, most már lehet minimálisan önállósodni. 

Nagyon szeretném, ha a lányaim a szabadság legnagyobb fokát megtapasztalhatnák, de nem tudom még, hogyan. Láttam most egy tábor kiírást, aminek az volt a neve, hogy Világ lustája tábor. Nagyon jól hangzik, mert semmit sem kötelező csinálni. Lehet egész nap felhőket bámulni, ellenni, de aki nagyon akar, az talál magának ott eszközöket meg barátokat és kitalálhatják mit játszanak. Na ez az! Ez kell a gyerekeknek! Emlékszem mikor táborokba jártam és mondjuk lement a program utána pedig szabad foglalkozás volt. Ezt imádta mindenki a legjobban! Máris gyártottuk a számháborúhoz a papírokat, osztottuk szét a csapatokat és rohangáltunk az erdőben. Olyan is volt, hogy csak feküdtünk a réten és csak vártuk és vártuk a másik csapatot, de nem jöttek, viszont  addig legalább megtanítottak úgy fütyülni, mint egy galambot. Nagyon hasznos tudás. Például rossz randikon midig bemutattam ezzel biztosítva, hogy nehogy még egyszer elhívjon a csávó. 

Most én is a világ lustája tábort akarom itthon lemodellezni, egyre jobban rászoktatni őket arra, hogyha hazajönnek ne az legyen, hogy néznek rám, hogy akkor mit is kellene még csinálni, hova kellene menni, mit kellene venni. Meglepő, de a napirend is működik. Tüzetesen meg lehet nekik írni, mellé rajzolni, hogy mik lesznek aznap a feladataik suli-ovi után és képzeljétek tökre örülnek, ha túl vannak rajta és van mondjuk 2-3 szabad órájuk azt csinálni, amit akarnak. Ilyenkor nincs is eszükben, hogy elmegyünk és azt látom sokkal nyugodtabbak is a napirend vagy inkább a feladatok miatt, nagyobbnak, hasznosabbnak érzik magukat. Semmi kedvem olyan lányokat nevelgetni, akik nem tudják majd magukat ellátni, akiket ki kell szolgálni, nem ismerik fel a konyhai eszközöket, nem tudnak mosogatni vagy virágot ültetni. Itt nálunk szinte már bármit csinálhatnak. Persze segítünk nekik és úszik is a konyha egy mosogatás után, de majd belejönnek. 

Ezek a módszerek most tesztelés alatt vannak, de az biztos, hogy pénzspórolós, mert az állandó programozások nagyon viszik a pénzt is. Most voltunk május 1-én, meg utána is volt minden hétvégén valami, aztán gyereknap, mindenhol fizetős boldogságot lehetett venni. Ugrálóvár, dodzsem, körhinta, vattacukor, kaja, innivaló. Egy pár óra alatt 30-50 rongyot el lehet verni. Hát nem ez a boldogság. Időnként oké de csak időnkét. A boldogságot úgy fogják szerintem megtalálni, ha szabadok lesznek és ha építik az emberi kapcsolataikat és nekik ezeket nagyon nehéz megadni, mert ahogy írtam nem tudom őket csak úgy elengedni egyedül és az internet bőszen megtépázza a valós kapcsolatok. Cirmivel most történt egy olyan "szerelmi" udvarlós eset, ami szerintem meghatározó lesz neki. Erre felnőttként is fog emlékezni, egy ilyen - szerencsére - jó élményre. Egyrészt nagyon örültem, hogy elmesélte nekem, hogy megosztotta velem, hogy hogyan történt, hogyan érezte magát, mit gondolt, de ennél még jobban örültem neki, hogy ez megtörtént vele, mert ezek alakítják és formálják és az ilyen emberi kapcsolatokra van szüksége a felnőtté váláshoz. Egy szónak is száz a vége, nehéz ma szabadságot adni egy gyereknek pedig nagyon nagy szükségük lenne rá.