Merre is?

Lavírozóm ebben az új élethelyzetben, még nem találom teljesen a helyemet. Amikor már biztosan tudtam, hogy autista a Kicsi még annyira pici volt, hogy nem láttam hogyan fogunk ezzel élni és Gyesen voltam velem, nem is aggódtam rajta. Még most is nagyon kisgyerek, de már látom, hogy nagyjából a spektrumon hol helyezkedik el és ezzel kirajzolódott az, hogy a régi életem már nem fogom visszakapni. Egyértelműen látszott, hogy neki kell egy fix ember - vagyis én - aki a napjait terelgeti. Önállósodik, valamiben teljesen úgy teljesít, mint amit az életkora megkíván, de több mindenben segítségre van szüksége. Végül nem sok opció maradt, minthogy én maradok vele GYOD-on. Ez a gyermek otthon gondozási díj rövidítése és nem mindenkinek kaphatja meg. Ennek van egy elbírálási folyamata, amihez orvosi diagnózis is kell, plusz bizonyos kritériumoknak meg kell felelni. Egy pontozós rendszerben, ha összejön egy bizonyos pontszám, akkor meg lehet igényelni a GYOD-ot. Lehet mellette dolgozni maximum 4 órában vagy vállalkozóként, de akkor nem jár a teljes összeg, hanem arányosítva annyival kevesebbet lehet kapni. Őszintén szólva, aki GYOD-on van az nem azért vállalja ezt, mert nem akar dolgozni, hanem mert nincs más opció. 

Megpróbáltam azt a verziót, hogy nem kell a GYOD és dolgozom ezerrel. 2 év alatt be kellett látnom, hogy ebben akár tönkre is mehetek, mert egyszerre főállásban vállalkozónak lenni, közben vinni az itthoni dolgokat a Kicsivel már sok. Cinusra meg teljesen nem maradt időm és tényleg esett szét minden. A Kicsi miatt pedig csak a vállalkozás jöhetett szóba, az semmiképpen sem, hogy elmegyek dolgozni akár csak 4 órára. Nehéz ezt körülírni annak, aki nincs benne, de jól körüljártam a lehetőségeket és ki is próbáltam azokat, így jutottam el idáig. 

Az első időszak talán egy lázadás volt, hogy na én nem fogom feladni az egész életemet, én is pénzt fogok keresni, én is ugyan olyan leszek, mint a többi ember. Ez volt a tagadás, a düh és az alkudozás szakasza azt hiszem. A depresszió talán nem volt olyan mély és próbálok átlépni az elfogadás szakaszába. Azért nehéz, mert még a családban is van olyan, aki érezteti, hogy hát nekem mennyi mindent kellene még csinálnom és én csak itthon ülök. A képzésekre azért iratkoztam be, hogy legalább valami olyat is csináljak, ami lefoglalja az agyam, nem feltétlen azért, mert én abból fogok bizniszt építeni, bár sosem lehet tudni. Néha én is úgy érzem, hogy "csak itthon ülök", mert mindenki éli a karrier és egyéb sikereit, mellettem meg megy el az élet. Ezt a gondolatot kell valahogy átfordítanom abba, hogy elfogadjam, hogy most ez a helyzet és ezért talán nem vagyok kevesebb másnál. 

Nem is tudom mit akartam mondani ezzel a poszttal. Talán csak annyit, hogy még keresem a helyem, hogyan is leszek, hogyan békélek meg vele. A Kicsi nyilván nem hibás semmiért, ő egy csoda gyerek és nem tudnám nélküle elképzelni az életem. Biztos oka van, hogy így alakult, legalábbis szeretném ezt hinni. Nagyon szeretek a Kicsivel lenni, szeretem, hogy van időm Cinusra és lehet nem járok rosszabbul, mintha lehúznék 20-30 évet valami lélekölő irodában vagy mondjuk pedagógusként, óvónőként, mert ők sem kapnak ennél többet, ami valljuk be nagyon szomorú. Lényegében mivel nincs kiépített rendszer, nincs elég szakember, árnyékpedagógus, fejlesztő, ezért ez a szülő lesz egy személyben minden. Ez lett kitalálva arra, hogy nem létezik működő ellátás.

Feladatot én mindig találok magamnak vagy még csinálok is pluszban, de akkor is ez egy ilyen magányos lét, mert ezzel nem tudok hova kapcsolódni.