Cicák, kutyák és traumák

Végiggondolva az életem, inkább cicás vagyok, mint kutyás. Pedig kisgyerekkorom óta remekebbnél remekebb kutyáink voltak, kivéve az utolsó előttit, aki megtámadott. Nem gondoltam volna, hogy valaha lesz még kutyám, de lett. Újra egy mopsz. Micsoda szerencse, hogy volt már mopszom, ismerem a fajtát, és tudom, hogy alig-alig hasonlít egy kutyára. Inkább egy űrlény, egy kisgyerek és egy öregember keveréke, ezért mertem azt mondani, hogy ha kutya, akkor csakis mopsz. Sajnos én továbbra is félek minden más kutyától. Nemrég egyedül sétáltam hazafelé, és szaladt velem szemben egy nagytestű kutya. A gazdája sehol nem volt. Azonnal kalapálni kezdett a szívem, kapkodtam a levegőt, és menekülni akartam. Bármennyire is próbáltam meggyőzni az agyamat, hogy nem szabad pánikolni, mert a kutya megérzi, nem sikerült. Szerencsére végül elrohant mellettem, rólam tudomást sem véve. Nekem kellett pár perc, mire visszanyertem a normális keringésem, és hazaszédelegtem.

Mikor hazaértem, összeszedtem a cicáimat, a kiskutyámat, és jól megsimogattam őket. A cicák a padon ültek mellettem, a kutyus a lábamnál elfeküdt, és akkor én elmeséltem nekik, hogy azt hiszem, nem tudom megbocsátani, hogy megtámadott a kutyám. Akkora traumát okozott nekem, hogy minden egyedül rohangáló kutyától azonnal pánik kerülget, és bár aranyosnak látok képeken kutyákat, amint szembekerülök velük – még ha éppen a gazdival vannak – máris ellenszenvet érzek. Nem tudok már bízni egyikben sem, csak a kis mopszomban, mert a mopszok még ha akarnának sem tudnának megharapni. A cicákkal viszont valami lélekközösséget érzek, talán azt, hogy nem szeretjük annyira a kutyákat.

A cicák egyébként összebarátkoztak a mopsszal már több hónapja. Persze a mopsz szereti bemutatni néha, hogy ő amolyan kutyaféle, és megkergeti a cicákat, de a cicák nem igazán veszik komolyan. Sokszor pár centire ülnek egymástól, sőt, múltkor rajtakaptam őket, hogy hármasban rohangálnak és játszanak a kertben. Nagyon aranyos kis csapat lett belőlük. Az összes régebbi kutyám, főleg a gyerekkori legjobb barátom, Vitéz emléke a szívemben nem változott, és sajnálom, hogy így alakult. A traumák azért veszélyesek, mert sosem lehet kiszámolni, hogy abból igazából fel lehet-e gyógyulni, vagy örök sebet ejtenek.