Molylepke

Ennyi élettapasztalattal a hátam mögött most már kirajzolódott a tendencia és úgy tűnik, hogy én a nehezebben kezelhető embereket szeretem meg illetve azokat, akiket nehezebben fogad el a társadalom. Velük van meg a kémia. Olyanokat tudok igazán megszeretni, akik szeretnek kitűnni a sorból, vágyják a figyelmet, zűrösek, nagyzolók, hedonisták, impulzívak, extrovertáltak, exhibicionisták, nagyobb az egójuk. És / vagy akik valami miatt kilógnak a sorból, akik nem tartoznak az úgynevezett átlaghoz, akik nem is akarnak az átlaghoz tartozni, mert nem tudnak beilleszkedni. Szerintem az életben nem fogom megfejteni, hogy miért éppen az ilyen típusú emberek vonzanak és azt sem, hogy ők miért vonzódnak hozzám. Ez nem csak párkapcsolati szinten van így, baráti kapcsolatokban is pont az ilyen típust részesítem előnyben. Pedig én nem ilyen vagyok és mégis valahogy velük kavar össze az élet. 

Abban biztos vagyok, hogy valami érzékelőm hozzájuk tud kapcsolódni. Mikor megszületett a Kicsi és ráfektették a mellkasomra, akkor az első gondolatom az volt; "Ez a gyerek más mint a többi, ő különleges, egy csoda gyerek." A gyerekek apja néha fel is emlegeti, hogy mennyire durva, hogy akkor én már igazából ezt is megéreztem, hogy tényleg más, mint a többi. Nehéz szóban elmagyarázni, de egy elég erős és megfoghatatlan érzés és gondolat kombináció volt. Nagyon megjegeztem ezt a jelenséget, ami ott a műtőasztalon fekve, a Kicsivel a mellkasomon körüljárt. Végre be tudtam azonosítani, hogy ez az, amikor hallgatni kell magamra. Mert ilyen többször előfordult már velem csak ennyire tisztán nem tudtam megfogni, mint akkor.

Amúgy is hajlamom van spirituálisabban látni a világot, ahogy arra is hajlamom van, hogy megérezzek, megálmodjak előre dolgokat. Ezt már elfogadtam, de nem szoktam vele haknizni, mert sok esetben inkább rémisztőnek tartom, mint jó dolognak. Azt pedig már megtanultam, hogyha engedek és elkezdem kinyitni az elmém, akkor nagyon fura dolgok szoktak megtalálni és ettől sokszor megijedek és évekre bevágom az ajtót, hogy kinek hiányzik ez? Önkontroll!

Családom most jókat sztorizgat, hogy végül is tényleg vonzom a nehéz, nem szokványos eseteket. A kis baráti köröm is bizonyos spektrumokon mozog, több közöttük például az ADHD-s, de auti is van. A pszichiátrián lehet több szerelem első látásra pillanatom lenne és ez most nem az a vicc, hogy vonzom a hülyéket hanem, hogy tényleg rányúlok a társadalom által nehezebb esetnek tituláltakat. Ha betesznek egy zsúfolt terembe, ahol több ezer ember van és csak egy a "problémás" személyiség közülük, akkor én rá fogok nyúlni ez tuti fix. Valahogy meglátom, valami fény vagy aura körülvilágítja őket, ami engem vonz. Molylepke effektusnak hívom. Amúgy nem szeretem a problémás vagy nem normális szót használni emberekre, mert ők mind nagyon izgalmas személyiségek. Nem jobbak vagy rosszabbak csak máshogy képezik le a világot és kevesebben vannak. Szerintem én az átlagnál nagyobb arányban tudom elfogadni, tolerálni őket és ők ugyanúgy megérzik, hogy megjöttem én, a molylepke. Érdekes, hogy nem toleránsnak voltam beállítva egy ideig... pedig kiderült itt a terápiák során, amit amúgy is tudtam, néha túlontúl toleráns vagyok. Sok az önkontroll is. És még mik fognak kiderülni... de várom. :D 

Sokszor kívántam azt magamnak, hogy bár olyan idegrendszerem lenne, mint anyámnak. Ő sokkal inkább tud racionális lenni ilyen kérdésekben, sokkal inkább fekete vagy fehér a gondolkodása. Egyszerűbben lerázza magáról a "problémás" személyiségeket és nem is szenved utánuk, hanem inkább örül, hogy szabadult. Cserébe én... hát én nagyon rétegeire tudom bontani az embereket és mentegetni tudom a személyiségüket. Kaptam olyan tanácsot most a családból, hogy mi lenne, ha az "egyszerűbb" emberekkel próbálkoznék. Az olyan "normálissal". Mondjuk lehetne "normális" haverom. Mondtam, hogy én biztosan elmegyek mellettük, mert nincs valami bennük, ami vonzana engem és elunom magam. 

Most az is biztos, hogy a spirituális erőm fel van kapcsolódva és nem tudok uralkodni rajta, pedig akarok, mert olyan múltbéli emberek találnak meg és kérnek tőlem segítséget, hogy nem is értem. Olyanok akikkel nem volt olyan szoros a kapcsolatom. Mintha valami közismerten elhíresült boszorkány lennék és erről mindenki tudna. Kérik a segítséget, a receptet, a jó szót, az útmutatást. Hogy honnan kerültek elő és ki mondta nekik, hogy engem kell megtalálni? És ki és mit akar nekem ezzel üzenni? Meg amúgy is ki vagyok én? 

A barátnőm mondja, hogy engedjek már egyszer az életben ennek a valaminek nézzük már meg mi lesz belőle. Ő mindig elmondja nekem, hogy mikor először látta, hogy leülök egy nyilvános helyen és ott az összes kóbor cica, kutya, akármi előkerült és körbeült aztán követett engem az egy elég erős jel volt, hogy valami van velem, de mikor látta, hogy ez gyakorlatilag rendszeresen így van, akkor már biztosan tudta. Haha. A kóbor állatok tényleg eléggé kedvelnek, ahogy az elveszettebb lelkek is. Azok akiknek nehezebb vagy különösen nehéz gyerekkoruk volt.

Szerintem léteznek spiri arcok csak kevesebb, mint akik állítják magukról. Sokan őrületbe mennek el ezzel, de annak semmi köze a valódi spiritualitáshoz. Az állatvilágban is vannak olyan madár és majom kolóniák, akik között van a spiri arc vagyis a para gép. Ők már órákkal vagy akár napokkal előbb érzik, hogy jön a baj és figyelmeztetik a többieket. Viszont ezen állatok már megtanulták, hogy hallgatni kell a parázó társukra és akkor menekülni kezdenek. Emberek között is működik ez, mindenkinek van hatodik érzéke csak már annyira nem használjuk, annyira elnyomjuk, hogy nem akarunk hinni neki, hát nincs róla 16 ezer tanulmány, meg podcast, akkor nem is létezik. Szóval alapjaiban mindenkiben megvan egy érzékelés, de vannak, akikben meg nagyon és hajlok rá én az utóbbihoz tartozom csak önkontrollt gyakorolok.  

Mindenesetre egy jó ideje érzem, hogy valami erő - és erről talán már írtam vagy tettem rá megjegyzést - itt forgatja nekem az élet kerekét, de úgy, hogy nem tudok ellene tartani, sem irányt változtatni most az lesz, ami és hiába küzdök ellene. Hú, ezt nehezen bírom. Hogy ebből mi fog kisülni elképzelni sem tudom. Ki van húzva a lábam alól a talaj, gyakorlatilag csak ide-oda verődöm az élet minden területén, kicsit szédülök, kicsit émelygek és várom, hogy mikor lesz vége vagy hova is kell kerülnöm, de még mindig próbálok kontrollt gyakorolni és lehet ez baj. 

Az biztos, hogy nekem életfeladat, hogy néha el kell engedni az önkontrollt és át kell adni magamat az univerzumnak, mert ha nagyon-nagyon ellenállok, mutatom mi szokott történni: