A Kicsi a Nagytól elkapta a betegséget én meg tőlük. Aztán a Kicsi nem is ment oviba, mert anyukámtól elkapott egy másik fajta betegséget és én azt hittem ezt legalább megúszom, de nem, ezért tegnap délután arccal estem be az ágyba és ott is maradtam. Most csak rosszabb a helyzet, mint tegnap. A Kicsi harmadik hete van itthon, még mindig nem tudom beküldeni az oviba, mert ez ilyen alattomos betegség, hogy azt hiszi az ember jobban van, majd két órával később csak feküdni bír. Mivel csütörtök és péntek a Nagynál sí szünet, ezért gondolom a Kicsi akkor is itthon akar maradni, ha meggyógyul. Így állunk.
Közben ma reggel kaptam egy hírt, ami várható volt, de azért drukkoltam hátha nem következik be és annyira nem örülök neki. Hogy egyszerűen nincs egy kis nyugi, amikor az ember csak van és minden a helyén van. Gyerekkorom nyarai ilyenek voltak, mintha megállt volna az idő a tikkadó hőségben és nem történt se jó, se rossz csak voltunk és lebegtünk a nyárban. Most meg mindig csak a feladat, a megoldandó probléma és ehhez társuló stressz. Azonnal megkreáltam a vész forgatókönyvet, legalább ez megnyugtatott bár lehet nem jön be. Meg amúgy sincs mindenre vész forgatókönyvem. Engem az is nyomaszt, hogy itt vagyok teljesen egyedül két gyerekkel - akikből egy biztos velem marad még felnőtt korában is - és két idősödő szülővel.
Aztán lehet becsapódik az aszteroida pár éven belül és mindenki gondja egy csapásra meg lesz oldva. Vagy végre tényleg rám hagyja a vagyonát a zimbabwei herceg...
Nagyon sajnálom, hogy így alakult <3>
VálaszTörlés