Nos, Clarkent (a pasim) és én továbbra is éljük a hétköznapinak mondható és kevésbé hétköznapinak mondható életünket. Kezdek gyanakodni, hogy ragályos az élete. Ma reggel például önként keltem fel korábban edzeni csak azért, hogy az ő napirendjével haladjak. Egyrészt, mert jó. Másrészt... mert jó. Az indoklás továbbra is az erősségem.
De még Clarkent előtt volt egy másik próbálkozás is, a Vörös séf. Velem egyidős, van egy lánya, Budán lakik, egy menő budai étterem egyik séfje, szereti az elektronikus zenét, vörös a haja, kék a szeme, félig német. Papíron gyakorlatilag rám optimalizálták. Aztán megszólalt... Kiderült, hogy egy óriási primadonna, és már a kezdetektől olyan hangulatot tudott teremteni, mintha tizenöt éve házasok lennénk, lenne két közös hitelünk, egy elfáradt, rideg kapcsolatunk, és mindketten titokban számolnánk, mikor megy már el a másik otthonról.
Két randit éltünk meg. Az egyiken palacsintát sütött nekem. Gondoltam, jó- jó palacsinta, azért ettől még nem nyílik új Michelin-csillagos éttereme Budán. Aztán megkóstoltam, és sajnos be kellett látnom, hogy egy séf még a palacsintát is sokkal jobban tudja megcsinálni. Megtanította a trükköt, úgyhogy most már én vagyok a legjobb palacsintát sütő anyuka. Végül is nem volt teljesen hiábavaló az ismerkedés. Romantika nem lett belőle, de a gyerekek profitáltak.
8/03/2026
Vörös séf
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nem tudom sírjak vagy röhögjek. És mennyi ilyet hallok mostanában férfiakról....
VálaszTörlésÍgy vagyok vele én is, de nekem ehhez már tényleg nincs idegrendszerem. Lehet mentális segítséget kérni, sportolni, elvonulni, akármi, de ne az én feladatom legyen eltűrni.
Törlés