Így legyen ötösöm a lottón

Most lehet, hogy sokan megköveztek, de az utóbbi időben egyre többször jutott eszembe, hogy egyébként kapja be a vörös séf, mert mennyire hozzám illő lenne. Egyrészt én kifejezetten szeretem, ha valaki nem szokványos. A "teljesen normális, semmi különös" emberekkel valahogy sosem tudtam mit kezdeni. Másrészt a vörös séffel meglepően sok mindenben értettük egymást. Hogy csak a zenét mondjam. Szerintem nekem még egyetlen pasim sem volt, akinek ennyire ugyanaz lett volna a zenei világa, mint nekem. Aztán ugye tud főzni. Titkon cukrász is és amikor láttam főzni, az az én szemeimnek egészen dögös volt. Ennél azért tovább nem mentem a gondolatban. Volt nekem elég bajom, és úgy voltam vele, hogy nem szép dolog ilyesmiken merengeni. Beraktam szépen az egészet valamelyik hátsó fiókba az agyamban, aztán mentem tovább élni az életemet.

Mert most egyébként ezt próbálom... élni az életemet. Például eljárok fotózni, és egészen elképesztően jót tesz nekem. Felnőtt emberek között vagyok, felnőtt dialógusokat folytatok, dolgozom, jövök-megyek, és rengeteg új embert ismertem meg. Mióta egy kicsit kiszabadultam itthonról, akkor jöttem rá igazán, hogy ez mennyire hiányzott. Sőt, szívem szerint még többet lennék máshol. Amikor csak lehetőségem van rá, megragadom és lelépek. Elmenni fotózni, dolgozni, emberek közé, bárhová, ahol történik valami. 

Közben az idegrendszerem is kezd átállni erre a "szingli anyuka" üzemmódra. Kezdem megszokni, hogy innen-onnan állandóan megkörnyékez valaki, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem, vagy eltűnik, vagy előkerül, és tulajdonképpen semmi sem biztos. Régebben ez valószínűleg sokkal jobban megviselt volna. Most meg? Clark Kent egyik pillanatról a másikra bezárt, és tudjátok mit? Meg sem lepődtem. De még csak igazán meg sem ütött a dolog. Az Esőember hozzá képest társasági ember. Gyakorlatilag teljesen lekapcsolta magát a világról. Amikor nem dolgozik, akkor játszik valamilyen számítógépes játékkal. Dialógus nulla, kapcsolódás nulla. Mintha valaki egyszerűen megnyomta volna rajta az "Off" gombot.

Próbálta elmagyarázni, mi történik benne, csak hát még az sem igazán ment neki. És itt nem arról beszélünk, hogy valakinek nincs kedve emberek közé menni, vagy hogy introvertált, vagy hogy egy fárasztó hét után inkább otthon marad. Például elmenni a sarki boltba kenyérért számára nem nehézség, nem kellemetlenség, nem az van, hogy "jaj, nincs kedvem", hanem nem lehet...! Egy felnőtt férfival nem lehet bemenni egy 40 négyzetméteres sarki boltba. Ezt nehéz úgy leírni, hogy érződjön, milyen közelről látni. Mert egyrészt sajnálom, tényleg... másrészt viszont rémisztő és sajnos vagy nem sajnos azt is érzékelte rajtam, hogy engem ez megrémít. A végtelen empátia ugyanis nem ugyanaz, mint a végtelen kapacitás.

Most nagyjából ott tartunk, hogy ő bizonytalan időre "lekapcsolódik a világról". Értsd: rólam is. Majd egyszer talán visszatér, vagy nem. Nem akarja nekem "rontani a levegőt" a viselkedésével, és majd ha egyszer vissza tud jönni, megnézi, én éppen hol tartok az életben. Erre tulajdonképpen nem is tudok mit mondani. Úgy gondolom, van bennem egy elég nagy adag empátia, na de ekkora nincs. Főleg azért nincs, mert közben azt látom, hogy bizonyos dolgokra azért van kapacitás. Lehet gondolkodni hajhosszon, hajszínen, tetováláson, szakállon, külső változtatásokon. Csak amikor az emberi kapcsolatokból megtelik, akkor egyszerűen leáll a rendszer. És az "emberi kapcsolatok" alatt sem valami féktelen társasági életet kell elképzelni, hanem kábé semmit. Azon merengtem, hogyan és mennyi idő lenne eljutni mondjuk addig, hogy leül két másik barátom mellé enni. Erre az volt a válasz, hogy ő nem szereti, ha 3-nál több ember veszi körbe. He? Szóval se barátok, se család, se különösebb társasági élet. Munka és videojáték.

Különben azt hiszem, miattam rettenetesen megerőltette magát. Valószínűleg amit én az elején az ő normál működésének láttam, az neki valójában folyamatos erőfeszítés volt. Egy ideig tudta hozni, aztán elfogyott hozzá minden erőforrása és ezt valahol értem.Csak attól, hogy értem, még nem tudok benne élni és fogalmam sincs mit kell ezzel kezdeni. Nem szeretnék egy felnőtt ember mellett állandó készenléti szolgálatban lenni. Figyelni, hogy minden rendben van-e, nem kap-e pánikot, nem lesz-e rosszul, mit bír el aznap a világából, és vajon egy teljesen hétköznapi program éppen megugorható-e.

Egy ponton túl ez már nem kapcsolat, hanem ügyelet és én most éppen az ellenkező irányba tartok. Kifelé. Emberek közé, megint kíváncsinak lenni a világra. És természetesen mikor kerül elő újra a vörös séf...? Persze, hogy pont most. Ráadásul úgy emelt a téten, hogy lányos zavaromban konkrétan nem tudom, mit gondoljak. Nem tudom, hogy szoftvert frissítettek-e nála, lejött-e róla valamilyen stressz, átok vagy rontás, esetleg titokban kicserélték egy újabb modellre, de az utóbbi időben egészen megcsillogtatta magát. Én pedig csak nézek, mert az időzítése tökéletes.

Clarkent éppen teljes rendszerösszeomlásban van, én pedig kezdek belefáradni abba, hogy kerülgessem az összeomlás romjait. Segíteni nem lehet, mert elzárkózik. Kihúzni belőle nem lehet. Megoldani helyette nem lehet... És közben ott van valaki más, akiről korábban azt gondoltam, hogy inkább jobb nem gondolni semmit, most pedig egyszer csak elkezdett úgy viselkedni, hogy kénytelen vagyok gondolni róla valamit. Még mondjuk nem tudom, hogy mit. Talán most először nem is akarom azonnal tudni, mert kezdem megtanulni, hogy nem minden férfiból kell rögtön történetet írni. Nem kell előre eldönteni, ki marad, ki megy, kivel mi lesz, és melyik mondat mit jelentett. Egy dolgot viszont most már egészen biztosan tudok, hogy én nem akarok többé valaki mellett egy helyben állni csak azért, mert ő éppen nem képes mozdulni.

Ha vissza akar jönni a világba, majd visszajön. Én addig megyek tovább, és ha útközben egy vörös séf történetesen nagyon jól főz, ugyanazt a zenét szereti, mint én, titokban cukrász, és még szoftvert is frissítettek rajta… hát most már nem fogok úgy tenni, mintha nem vettem volna észre.

Clarkent-et meg sajnálom és igazából nem is tudom, hogyan tud funkcionálni ebben a világban. Ha nem lenne ennyire online a világ, én nem is tudom mi lenne vele. Pont neki és a hozzá hasonló embereknek kellenének otthonok, lakóházak, mert egyébként tudnak dolgozni, ellátni magukat, valamennyire élni, de sok dolog alól tehermentesíteni kellene őket. Azt nem tudom, hogy egyébként mennyire van szeretetre szüksége vagy hogyan? Időszakosan? De erre ki és, hogy képes? Amúgy lehet neki egy auti csaj kellene, akivel ez teljesen jól menne csak közben meg én tetszem neki. 

Agrrrrhhhh.... ne legyetek szinglik.... és még nem is meséltem a huszonéves fiúkák elképesztő nyomulásáról, de majd sorban. Először ezt kell feldogozni.