Egyszer élünk

Kicsit kinyitottam a blogot, mert rájöttem volt olyan ember, aki szerintem kimaradt a meghívóból. Mindegy, bátor leszek... egyszer élünk nem?  Azt nem akarom, hogy az exem olvassa, de mivel úgyis annyira nárci, hogy csak azt nézi ami róla szól, ezért szerintem már a címét is elfelejtette a blognak. 

A férfi, akit előbb megismertem, mint megláttam

Nagyon úgy néz ki, hogy van pasim. Vagyis, hogy őszinte legyek, mi ezt meg is beszéltük. Járunk, mint a tinik. Már csak az hiányzik, hogy megkérdezzük egymástól, ki kísér haza a suli után. De egyrészt ez nekem is fontos volt a hektikus élet után, neki meg talán még fontosabb. Szóval dedó ide vagy oda, ez azért az én koromban (hahaha) is fontos kapcsolati pont.

Nem is tudom, honnan kellene kezdenem a sztorit. Megismertem a neten, de nem randioldalon, tehát hivatalosan még mindig állíthatom, hogy én nem randizgattam az interneten. Elkezdtünk beszélgetni, először csak néhány órát írogattunk, aztán már egész nap, és valahogy minden olyan egyszerűen ment vele, hogy az már eleve gyanús volt. Aki ismeri az előéletemet, tudja, hogy nálam az egyszerűség önmagában red flagnek számított.

Nagyon tisztelettudó volt, nagyon figyelmes, és szeretném kihangsúlyozni, hogy tényleg nagyon figyel. Nem olyan férfiasan figyel, hogy öt perc múlva visszakérdez, miről beszéltem, hanem észreveszi, ha valami nem olyan, mint szokott lenni. Nem akarom sokáig kerülgetni, szerintem ő valószínűleg egy felnőtt autista. Diagnózis nincs, de azért elég erős a gyanúm nekem is, és saját magának is. Mondhatnám úgy is, hogy elég autisan éli az életét. Precíz rendszerek, rutinok, lakásból kizárólag indokolt esetben kilépés, spontaneitás pedig csak előzetes egyeztetés alapján.

Mikor ezek már kiderültek róla, én közben továbbra sem láttam rendesen a külsejét. A hangját viszont már hallottam és az olyan volt, mintha valaki verbálisan simogatna, szóval ott azért már nem álltunk rosszul. Aztán mégiscsak küldött egy kondis képet, amin az arca nem látszott. Na, ott azért majdnem leestem a székről, hogy tessék? Ez most valami átverés? Miért van egy otthon ülő, precíz rendszerembernek ilyen teste?

Az arca továbbra is titok maradt, ő viszont elhívott randizni. Még azt is felajánlotta, hogy ha élőben nem jön be nekem, nyugodtan hazamehetek, nem fog megsértődni. Én meg addigra már pontosan tudtam, hogy ez teljesen fölösleges óvintézkedés. Annyit beszélgettünk, annyira jó volt vele, hogy őszintén nem érdekelt volna, ha úgy néz ki, mint egy kissé fáradt könyvelő egy bezárt SZOT-üdülőből.

Aztán találkoztunk.

És hát itt jött a hab a tortán... vagy inkább a teljes cukrászda. Mert ezt a visszahúzódó, otthon ülő, rendszerekben élő fura bogarat valahogy nagyon nehéz összeegyeztetni azzal, hogy ránézésre simán lehetne egy nagy csajozógép. 190 centi, van haja, és nem is kevés, szép a pofija, ki van tesizve, megvan a six pack, a bicepsz, a tricepsz meg a teljes anatómiai atlasz, ráadásul ki is van varrva. Mondanom sem kell, hogy bejött. Pont a zsánerem. Csak közben nem csajozógép, hanem inkább egy limitált kiadású, lakásban tartandó különleges példány.

És hogy miből gondoljuk, hogy autista? Hát... egyrészt nekem van benne némi rutinom a Kicsi miatt, úgyhogy bizonyos dolgokra hamar felkapom a fejem. Amikor azt mondta, hogy neki napirendje van, arra gondoltam, persze, hát mindenkinek van valami napirendje. Elugrok a boltba, aztán ha már arra járok, beugrom a drogériába, aztán eszembe jut, hogy még kenyér is kell...Na nem. Nála a napirend tényleg napirend. Órára lebontva. Mikor kel, dolgozik, edz, eszik, zenél, stb. Nagyjából minden nap ugyanúgy néz ki kivéve a hétvégét, ami szinte ugyanaz csak nincs munka és akkor lehet többet hobbizni. 

Meg is kaptam a menetrendet. Konkrétan tudom, hogy éppen hol van. Mondjuk nem túl nehéz kitalálni, vagy a konditeremben van, nyakig beöltözve, mert valamiért szégyellős vagy otthon. De ha otthon van, akkor is tudom, hogy éppen mit csinál. És most kapaszkodjatok meg...Minden. Egyes. Nap. Ugyanazt. Eszi. Én meg ott ülök, és próbálom feldolgozni ezt az információt, miközben én még azt sem tudom reggel, hogy délben mit fogok kívánni.

Érdekes módon vannak dolgok, amikért simán átlépi a saját határait. Például elmegy egy 5-8 órás tetoválós sessionre, még akkor is, ha előtte kisebb pánikrohamokat él át. Ugyanígy eljár orvoshoz, szűrésekre, kezelésekre. Foglalkozik magával, nem arról van szó, hogy bezárkózik a világ elől,csak... ha rajta múlna, a négy fal között lenne a legboldogabb.

Persze miattam megmozdul. Sőt, miattunk ki is lépked a komfortzónájából. Bár azt hiszem, pontosabb úgy fogalmazni, hogy nála létezik a szingli napirend, és létezik a barátnős napirend Hogy ez hosszú távon hogy működik majd, azt még én sem tudom. Ő viszont már az elején azt mondta, hogy őt meg kell tanulni, cserébe egy dolgot garantál, vele évekre előre lehet tervezni. Mondtam is neki, hogy ezt valahogy nem nehéz elhinni. 

Azt is el tudom képzelni, hogy ezért választotta sokáig inkább a magányt. Mert amennyire egyszerű neki a saját rendszerét követni, annyira nehéz lehet ezt egy másik embernek elfogadni.

Na és akkor itt jövök én. Én, aki két lábbal rúgom be az ajtót, hogy: "Helló, Bébi! Miért van rajtad még ruha?"

Szerintem egyébként pont ezt szereti bennem meg, hogy én simán elmegyek bevásárolni, ha éppen ahhoz van kedvem. Nem rendelem meg minden szerdán 11 és 13 óra között ugyanazt a bevásárlást, miközben a futár kis pöttyét követem a térképen, hogy lelkileg felkészüljek az érkezésére... Szóval majd meglátjuk, hogy sikerül-e összecsiszolódnunk. Ő egyébként aggódott ezen. Én meg mondtam neki, hogy jelen pillanatban csak ő meg én vagyunk. A gyerekek, a nagy családi karácsonyok, a logisztikai rémálmok és minden más még nagyon messze van. Egy lépés egyszerre. Nekem egyébként most idegrendszerileg elképesztően jól jön az ő kiszámíthatósága.

Az első randikról annyit osztanék meg, hogy volt olyan, hogy csak ültünk egymás mellett, és percekig nem szólt egyikünk sem. Volt olyan is, hogy egyszerűen csak nézett rám. Nem 20 percig, mielőtt valaki elkezdene aggódni. De hosszabban, mint amit az emberek általában megszoktak. És tudjátok mit Egyáltalán nem volt kínos. Előre szólt is, hogy neki a szóbeli kommunikáció sokkal nehezebben megy. Én meg valahogy tökéletesen elvoltam mellette. Nem éreztem azt a kényszert, hogy a csendet mindenáron ki kell tölteni. Egyszerűen csak jó volt.

A Kicsi lányom autista. A két legjobb barátom közül az egyik ADHD-s, a másik AuDHD-s. Cinus legjobb fiúbarátja ADHD-s, a legjobb kis barátnője pedig autista és diszes. Most akkor tényleg lepődjek meg azon, hogy végül belezúgtam egy olyan férfiba, aki valószínűleg szintén neurodivergens? Ha így nézem, inkább az lett volna furcsa, ha nem.

Egyébként nagyon könnyű őt szeretni. Annyira cuki. De közben valahol fáj is látni, hogy inkább a magányt választotta hosszú időre. Nem azért, mert nem vágyott kapcsolódásra, hanem mert érezte, hogy kilóg, hogy másképp működik, és hogy a négy fal között sokkal biztonságosabb a világ. Persze ilyenkor mindig a Kicsi jut eszembe. Hogy egyszer majd ő is találjon valakit, aki nem megjavítani akarja, csak egyszerűen rárúgja az ajtót, besétál az életébe, és azt mondja:"Na, szevasz. Én szeretlek így, ahogy vagy."

Ebből sem lett randi

Csávókám megtalált egy platformon. Elkezdtünk beszélgetni főleg válás-gyerek témakörben. Ez nem egy randi platform, szóval nem is az volt a célom, hogy pasit fogjak. Ő viszont felvetette egy ponton, hogy lehetne találkozni. Mondtam neki, hogy álljunk meg egy szóra, előbb meséljen magáról. Elkezdett. Aztán szóba jött a jóga, meditálás és a következő beszélgetés szó szerint lezajlott: 

Csávókám: Felrajzolom a Reiki szimbólumokat, mester, táv, mentál, erő. Kérem a Teremtőtől Jézus Krisztus fényét, oldom és küldöm a Fénybe az átkot, rontást, negatív energetikai cselekedeteket és hívom vissza a kegyelem ezüst sugaraként. Hívom Mihály Arkangyalt és más arkangyalokat, kérek tőle spirituális védelmet és oltalmazó zafír pajzsot. Hívom a 7 csillag mestereit, amelyek beavatását megcsináltam, Arcturus, Polaris, Pleiadok, Vega, Beleguise, Rigel és a Syrius mestereit. Kérek tőlük csakra tisztítást és nyitást, aura, fénytest, finomtest energizálást. Tisztítsák meg és töltsék fel az éter, az asztrál, a mentál, az okozati és a spirituális testemet. És mindezért mindenkinek köszönetet mondok és hálát adok. ✨🙏😇💫

Én: Én lefekszem a földre hulla pózba és próbálok nem elaludni. 😀



Anélkül, hogy megbántsam bárki spirituális nézeteit de: mi a viharvert élet van? Elmondása szerint fos élete van, harcban van a világgal, de legalább reiki mester, Tarot-kártya guru, asztrológus tanonc meg még mit tudom én micsoda. Nagyon úgy tűnik, ez sem segít megoldani a problémákat, de jó, hogy ő elhiszi nekem ehhez nem tudom mennyi LSD kellene. Mondtam neki, hogy köszönöm az érdeklődést, de az asztrál testem van már csak jelen a beszélgetésben a valódi testem már rég lelépett és, hogy ezer százalékra mondom, nem én vagyok az embere. 

Randi? - Vagyok rá.

Megpróbálom a blogolást visszaterelni a régi, poros, de legalább ismerős kerékvágásba, ezért - kapaszkodjunk meg - megint bezártam. Tudom, olyan vagyok, mint egy digitális primadonna, hogy egyik nap kinyitom az ajtót, másnap rácsapom a világra, de mit csináljak, így valahogy biztonságosabbnak érzem.

Tehát aki ezt látja, az már eleve rajta volt a meghívólistán, nem kell külön meghívót kérni. Szerintem amúgy sincs már sok új olvasóm, és mivel a blogolás időközben olyan boomer műfaj lett, mint a papíralapú határidőnapló meg a vezetékes telefon, nem is nagyon számítok rá, hogy itt hirtelen felbukkanna egy friss, tiktokon nevelt közönség.

Pedig annyi mindenről lehetne írni. Néha kifejezetten bánom, hogy ezt a zavaros időszakot nem jegyzem le rendesen, mert később biztos érdekes lenne visszaolvasni, hogyan próbáltam elegánsan átnavigálni az életemet ezen a komplett érzelmi káoszon.

Azt persze nem tudom, mikor nem lesz zavaros. Vagy lesz-e még olyan egyáltalán, hogy hátradőlök, és azt mondom, na, rendben, megérkeztem az új helyemre. Jelenleg inkább úgy tűnik, mintha a világ kifordult volna magából, aztán elfelejtette volna, hogyan kell visszamászni.

Ha a randizási szokásokat nézem, akkor jelenleg nagyjából 20-tól 60-ig szóba jöhetnének a pasik. Papíron. Mert úgy tűnik, most már ez megy, hogy az ember 40 fölött egyszer csak olyan célcsoport lesz, mint valami limitált szériás akciós termék a férfiak életközepi vagy életkezdési válságában. (Ezt pólóra kellene nyomtatnom.)

Elképesztő, hogy a huszonéves fiúk milyen lelkesedéssel vadásznak a mi korosztályunkra. A magyarázat általában az, hogy a velük egykorú lányok éretlenek, túl sokat várnak el, meg nem tudják, mit akarnak. Nyilván nem mind. Értem én, hogy ezek a fiúk úgy érzik, egy 40+-os nő majd maga lesz a nyugalom, a tapasztalat és a felnőttség wellnesshétvégéje fülledt erotikával, csak közben nagyon vicces, hogy tényleg elhiszik,. hogy bele tudnának állni egy anyuka életébe. 

Nem volt huszonéves sráccal randim, és nem is tervezem, hogy most hirtelen indítok egy gyakornoki programot. Láttam pár próbálkozást, jókat derültem rajtuk, de nekem akármennyire is helyes, akármennyire is "jó pasi"', mégiscsak gyereknek tűnik. Olyan, akinek legszívesebben nem a telefonszámomat adnám meg, hanem megkérdezném, evett-e rendesen, és van-e nála pulóver. 

Az 50 fölötti vonal meg bocsánat, de nekem valahogy nem megy. Nem ítélkezem, csak egyszerűen nem látom magam egy idősebb ember mellett. Tudom, most mindenki nyugodtan előveheti a "de hát az életkor csak egy szám" feliratú hűtőmágnest, de azért mégiscsak van az a szám, aminél már nem romantikus vacsorát látok magam előtt, hanem közös laboreredmény értelmezést. Valahol 35 és 45 között kellene lőni egy férfiembert a búcsúban.

Az is érdekes kérdés, hogy legyen-e gyerekes. Eddig meglepő módon a gyerekes pasik jobban teljesítenek, mert egyszerűen értik, miről beszélek. Tudják, milyen az, amikor munka után nem "spontán borozgatás a Lupán" következik, hanem különóra, betegség, házi feladat, vacsora, fürdés, pizsama, fogmosás, és az a varázslatos esti időszak, amikor mindenki hirtelen szomjas, éhes, fél, pisilnie kell, vagy eszébe jut, hogy holnapra kartonpapírból kell megépíteni a Mátyás-templomot.

Ugyanakkor egy gyerekes pasinak nyilván kevesebb ideje van. Ami teljesen érthető. Csak hát így az ember nem tudja eldönteni, hogy olyan férfit keressen, aki érti az életét, de soha nem ér rá, vagy olyat, aki ráérne, csak közben azt hiszi, hogy a gyerekes hétköznapok olyanok, mint egy mosóporreklám, hogy  mindenki fehér ruhában nevetgél és futkározik. 

Ugyanakkor pont ez a 35–45-ös korosztály az, amelyik érzelmileg sokszor maga Csernobil. Sugárzik, csak nem vonzerőtől, hanem valami toxikus, mérgező, rosszul lezárt múltbeli kapcsolati hulladéktól. Mert vagy most akar megélni mindent, amit eddig valamiért nem sikerült, mint hirtelen szabadság, kaland, második kamaszkor, vagy - és ez a keményebb verzió - az előző nők annyira széttriggerelték az agyát, hogy már nem is téged lát, hanem egy mozgó traumakivetítőt. Például rákérdezel, hogy miért nincs jogsija és ezért azonnal dührohamot kap, eltűnik három napra, majd visszatér, és még ő kéri ki magának, hogy te ezt miért nem érted és minden nőnek csak olyan skillek kellenek, mint jó autó, pénz meg kockás has. (Én meg próbáljak ellenkezni, hogy neeeem is. :D )

Majd néha mesélek a jelentkezőkről. Borzalmas mind, de isteni sztorijaim vannak.