Ne nem

Az életem éppen nagy lezárásokban van. Szanálási időszak, nagytakarítás, idegrendszeri reboot. Olyan dolgokat ismerek fel, amiket születésem óta tudtam csak nem sejtettem. Mintha mindig ott lettek volna a háttérben, de most végre fókuszt kaptak. A cél egyszerű, ne lépjek bele újra ugyanazokba a pocsolyákba. Nem ész nélkül dobálok ki dolgokat, hanem megfontoltan. De dobálok. Éppen túl voltam egy ilyen lezáráson. Azt gondoltam, ma végre nyugodtan alszom. Egy gonddal kevesebb. Letettem. Elengedtem. Éljen, hurrá, már csukódott is le a szemem. És akkor megcsörrent a telefonom...

Hívott a vicces univerzum. Vagyis egy gyerekkori barát. Anyám legjobb barátnőjének a fia. Sülve-főve nőttünk fel, aztán a felnőttek összevesztek, és a mi kapcsolatunk is csendben elsorvadt. Mondjuk volt ez huszonöt éve. Azóta néha szóba kerül a családja révén. Azt is tudom róla, hogy diagnosztizált skizofrén lett. Sajnáltam. Egy kedves, helyes, jó srác és valahogy ezt az állapotot "nyerte meg". Nem volt titok az sem, hogy régen vonzódott hozzám hiszen mondta is. Én akkor még ott tartottam, hogy a fiúk hülyék, nemhogy szerelem. (Érdekesség: bizonyos szempontból most is itt tartok. :D)

Hívjuk Máténak. Karácsonykor már egy álnévről küldött boldog újévi üzenetet. Egy svájci síparadicsomból, legalábbis a háttér szerint. Ő volt rajta, meg még ötven másik ember. Húsz percig pörögtek a kerekek a fejemben, mire rájöttem ki lehet ő. Ennyire régen láttam, de aztán a mosolya elárulta végül. Azóta néha hívogat videóhívásban. Írásban csak annyit kommunikál, hogy hívjam fel, vagy majd ő hív. És itt jön a sztori lényege... nem veszem fel.

Van bennem bűntudat emiatt, de magamat óvom. Ugyanis hajlamos vagyok úgy megsajnálni mentálisan más embereket, hogy aztán sok évre minimum összekötöm velük az életemet. Mert majd én segítek és majd én gatyába rázom, mert régi barát vagy elfelejtett rokon, útszéli kiscica. És közben szépen, lassan eltűnök. Mondjuk ennél az állapotnál pont tudom, hogy semmit nem tudnék segíteni, mert nem is ismerem milyen lehet egy skizofrén emberrel akár csak a barátság. Egyszer üldözött egy skizo csaj, pont a blogom miatt, akkor éppen eléggé meg is rémültem.

Tudom, elvileg csak fel kellene venni a videotelefont. Mi történhetne? Megmondom én; ha rólam van szó, akkor bármi. És most nem vagyok abban az állapotban, hogy kísérletezzek. Most tanulom, hogy az együttérzés nem egyenlő az önfeladással. Hogy a múlt nem kötelez. Hogy egy telefonhívás nem morális kérdés. Most az a feladatom, hogy ne nyissak ki minden ajtót, csak mert kopogtatnak. Ha ez rossz emberré tesz, akkor most vállalom.

Remélem nem bántom meg, de valamiért úgy érzem, hogy ő most előhúzott a múltból és beképzel magának. Másra nem tudok gondolni.... és ki tudja miért, de az elmúlt 1 évem erről szól, hogy betalálnak régről emberek. Némelyik még be is vallja, hogy figyelt.  Ilyen a népszerűség a pszichiátrián.... :D 

Akkor most kegyetlen vagyok?