Helló fogászat!

Azt hiszem, az elkövetkező két évemet szoros, már-már intim együttműködésben fogom tölteni a fogorvosokkal. Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdett nagyon fájni az amúgy kívülről teljesen egészségesnek tűnő fogam. Néztem, vizslattam, forgattam a fényben... semmi. Mint amikor valaki kívülről mosolyog, belül meg forr. Aztán belevigyorogtam a panorámaröntgenbe, és ott már nem volt ilyen derűs a kép. Gyulladás. Gyökérkezelés. Sőt, egy másik fogamon egy apró góc is megjelent. Apró. Csak hát tudjuk, hogy az apró a fogászatban nem azt jelenti, hogy hagyjuk figyelmen kívül.

És mindez nem sokkal azután, hogy voltam fogorvosnál, panorámaröntgennel, mindennel. Szóval nem az elhanyagolás bosszúja. Inkább az élet finom humora. Így lettem hirtelen két gyökérkezelés győztese. De ha már ott voltam, elindult a nagy tervezés is. Az egyik fogam ugyanis hátrafelé indult el a többiektől. Talált magának helyet, a kis huncut. Csakhogy a másik oldalon most már tényleg ki kell szedni a bölcsességfogat, mert ott meg túl sokan vannak. Jézusom. És ha már így állunk, akkor miért ne jöhetne fogszabályzó is? Az egyik oldalon torlódás, a másikon rés. Mintha a fogaim külön életet élnének, és nem beszélnének egymással. Közben megtudtam, hogy foghúzás után hat hónapot illik pihentetni a terepet. Lehet, hogy híd kell oda, ahol a hátrafelé vándorló fog problémát okoz, mert implantátum nem fér be. A fogszabályzás talán ideiglenesen megoldja, de ki garantálja, hogy utána nem indul újra a vándorlás? Szóval legyen ott valami. Valami stabil, de ez még nem biztos majd biztosra a mosolytervező kolléga megmondja. 

Így kerekedett ki az egészből egy döntés, vagy csak az SOS dolgokat csináljuk meg, vagy belevágok az egész projektbe. Az előbbi halogatás lett volna. Az utóbbi két év. Az utóbbit választottam. Mert ha egyszer elindul a lavina, az rosszabb lesz. Szóval most jön egy laza, minimum kétéves kis kaland. Lépésről lépésre. Először a góc és a gyulladás (ezek már kezelés alatt). Aztán a bölcsességfog. Aztán a rendezés. Mint egy nagyon drága, nagyon lassú önfejlesztő program, csak itt a végeredmény nem a megvilágosodás, hanem egy stabil harapás. Persze minden horribilis áron van. 

Nem egyszerre kell kifizetni, de innentől kezdve a pénzem jelentős része fogorvosokra megy. Nem is bánom. A várakozási idők idegesítenek inkább. Az, hogy fél év itt, pár hét ott, kontrollok, gyógyulás, újratervezés, fájdalom. A Hollywood-mosoly luxus. De most nem is a Hollywood a cél. Hanem az, hogy rend legyen. Belül. Kívül. És valahol abszurd módon szimbolikus az egész. Gyökérkezelés. Góc. Helyreigazítás. Stabilizálás. Mintha az életem több fronton is ugyanazt a projektet futtatná.

És persze elkacérkodtam a gondolattal, hogy a végső beavatkozások előtt elmegyek a budai elit  és a filmes világ címeres fogorvoshoz, akihez anyukám jár. Párdon. Nem fogorvos. Szájsebész. Oktató az egyetemen. Állkapcsokat rak újra, életeket ment, nem töméseket cserél. Olyan ember, akihez nem csak időpontot kérsz, hanem mentálisan is felkészülsz egyébként egy tündér. Nyilván ehhez pénz kell. Komoly pénz. Az a fajta, amit nem impulzusból költesz el, hanem mély levegő után. De ott motoszkál bennem a gondolat; ha már ennyi időt, energiát és forintot beleteszek ebbe a projektbe, akkor miért ne csinálnám rendesen? Miért ne kérnék egy második, harmadik véleményt? Miért ne nézném meg, mit mond az, aki nem csak fogakat kezel, hanem rendszert lát? Meglátjuk lesz-e rá szükség. 

A körmözés, szájfeltöltés, apró esztétikai upgrade-ek sosem voltak az asztalom. Nem ítélem el, csak nem az én luxusnyelvem. De a fogaim… az más. Ha már választani kell, mi legyen az én hiúságom, akkor ez lesz az. Ez lesz az én luxusom.

Elnézve a mai árakat és a Tb-s ellátást nem csodálom, hogy annyi embernek vannak rossz fogai. Pedig ez már nem a középkor és milyen jó is. Én elképzelni nem tudom, hogy tud valaki állandó fogfájásban élni.