Kedves Nagyérdemű!

Elindult a kertszezon, és tudniillik ilyenkor a felelős kerttulajdonos időben nekikezd a munkáknak. Kivéve amikor nekikezd ugyan, de rögtön rájön, hogy a ház még nincs kész. Volt még egy szürke zóna. A nagyobbik lányom szobája. Ahol a gardróbszekrénytől kezdve a nemlétező Szűzanya-szoborig mindent is át kell pakolni. Alig egy éve halogattam. Aztán két nappal ezelőtt, pontban 13:05-kor megszállt az OCD szelleme, és nekiláttam. Ma délután 14:36-kor kész lett minden. Elhiszitek? Kész van a ház.

Mivel nem blogoltam közben, nem tudtam itt rinyálni arról, hogy hány gardróbszekrényt cseréltem meg, hány körben pakoltam ki-be mindent, mennyit szelektáltam. A Kicsi szobáját fenekestül felforgattam. A konyhát újraraktam. Naivan azt hittem, ez egy nyár alatt lemegy. Több mint egy év kellett. És most végre szabad vagyok. Most már csak esztétikai beavatkozások jönnek, meg zárt szekrények időközönkénti átnézése. De a ház szép, szellős, tágas, fényes. Nincs mindenhol bútor bútor hátán

Most pedig mehetek ki a kertbe, és élére állíthatom. A mandulát, a szőlőt és még ezt-azt már megmetszettem, de vár még rám pár dolog. És közben elindul a következő projekt is, a szuterén rendbetétele. Erre időt nem tudok meghatározni, de próbálok haladni. Az ingyenesen elvihető csoportok viszont készülhetnek, mert lesz mit feltöltenem. Olyan rend lesz ott, de olyan, hogy bődületes. Kitaláltam, hogy lesz egy fal. Egy nagy szekrénysor és egymás mellett, katonásan sorakoznak majd a metszőollók, ágvágók, elektromos fűrészek, fúrók. Mindennek helye lesz. Mert az utóbbi időben elkezdtem rászokni a férfimunkára. Átszerels, építés, javítás és egészen beleszerelmesedtem a szerszámokba. A Lidl Parkside-részlegén például párás tekintettel sétálok végig. Legutóbb néhány férfi ezt kifejezetten érdeklődve figyelte, de hát könyörgöm...olyan szép az a magasnyomású mosó. Kell.

Elképzelem ahogy sétálgatok lent a szuterén szinten. Eljövök a diszkó és a konditerem mellett és majd bekanyarodom majd a műhelybe, ahol rend lesz, rendszer lesz. Már él a fejemben a kép szóval csak idő kérdése. Most ilyenek tesznek boldoggá, bár el tudom magam képzelni egy tengerparton is koktéllal, az is boldoggá tenne. 

Szerintem a kertről kiraktam már ezt az előtte- utána fotót. Mondjuk most tényleg úgy rakom ki, hogy büszke vagyok magamra. Lesz műhely, lesz. 

Rendszerelem

Be kell valljam, mostanra szeretem a rendszereket. Korábban lázadoztam ellenük, most meg kapaszkodom beléjük. Valószínűleg biztonságot adnak. Ha tudom, mi lesz az ebédem három napig, az valahogy csökkenti a fejemben a zajt. 

Ráálltam a meal prep-re, és nekem nagyon bevált. Három napra főzök előre, dobozolok, főleg ebédet és vacsorát. A négy nap már sok lenne, addigra megunom, az állagok is szétcsúsznak szerintem három nap az arany középút. Továbbra is teljes értékű növényi étrenden vagyok. Valamivel könnyebb így tervezni, mert a húsos ételeknek hosszabb az előkészítési ideje. Ugyanakkor jobban kell figyelni a tápanyagokra. Igen, szedek B12-t. Mielőtt valaki aggódna. Sőt, cink+réz, magnézium, D-vitamin. Nem, nem hagyok ott egy fél fizetést a patikában. Ha jól csinálom az étrendet, a kiegészítők csak finomhangolás.

Reggelit nem dobozolok már három napra. Azt mindig előző este készítem el, mert szinte mindig ugyanaz, és hajlamos bepenészedni, amire én történetesen allergiás vagyok. Szóval este összedobom, reggelre összeér. Zabpehely, chia mag, kakaópor, lenmag, vegán fehérjepor, fagyasztott málna, kókusztej. Reggelre megpuhul, evés előtt három szem dió aprítva rá. Ennyi. Stabil. Kiszámítható és nyugodt tőle a reggel. 

Az ebéd ugye - ahogy írtam - az előre elkészített étel. Egy tanács annak, aki kipróbálná; mindig legyen mellé szósz vagy saláta. Egy szárazabb étel (pl. babfasírt) másnapra elég fojtós tud lenni. Legalábbis nekem így jól jön valami mellé. Uzsonnát helyben csinálom, nem készítem elő. A Lidlben kapható vegán Vemondo kókuszjoghurt az egyik nagy szerelmem. Ehhez keverek egy kis vegán fehérjeport, fagyasztott gyümölcsöt, ráreszelek egy kocka 85%-os étcsokit. Ha edzés is lesz aznap, jön mellé egy banán. Ha nem, akkor nem. Ennyi mozgásteret hagyok magamnak. A vacsora általában valami meleg étel, egy tonna saláta és némi szénhidrát. 

Egy ideje használom a Yazio appot is. Nem megszállottságból, inkább ellenőrzésből. Van bennem para, hogy valamiből keveset viszek be, ott viszont szépen látom a makrókat, mikrotápanyagokat, és nem kell fejben sakkoznom. Nekem ennyit megér. Meg van egy csomó recept is ott, ami szintén jól tud jönni amikor semmi ihletem a főzéshez. 

Májustól újra a bio kertészetből hozom a zöldségeket. Anyukámék is betársulnak, mert tavaly nyáron konkrétan alig bírtam megenni azt a mennyiséget, ami jött. Így a költségeim csökkennek, zöldség meg lesz bőven. Szeretem, hogy kapok egy láda idényzöldséget, és nincs döntési fáradtság. Az van, ami van. Abból kell főzni. Furcsa módon felszabadító.

A gyerekek kapnak húst, de csak számít, hogy mit látnak tőlem. A Kicsi kezd ráfixálódni a zöldségekre. Salátát magában rágcsál sokszor, de van, hogy ubit is. Tegnap konkrétan szólt, hogy ő répát kér. Nem volt itthon, ma vettem, lett is zöldségleves borsóval, répával. Cinus inkább gyümölcsös, de a répát ő is szereti. Ami meglepő, mert ő tényleg nem egy nagy zöldséges. 

A mozgás is rendszer lett. Karácsonyra kaptam a gyerekek apjától egy jóga éves tervező naptárt. Elsőre kedves ajándék. Másodikra rájöttem, hogy veszélyes fegyver a kezemben. Mert ha valamit vezetek, azt hajlamos vagyok túlteljesíteni.Ott jegyzem az edzéseimet, és elég gyorsan kiderült, hogy simán túledzem magam. Sportolói gyerekkor maradvány. Akkor volt jó, ha fájt. Akkor volt értéke. Most épp azt gyakorlom, ami nehezebb, mint egy 45 perces intervall edzés... a szünnapokat.

Továbbra is a DanceMasterClass a kedvenc appom. Mindig vannak új órák, új edzők, live edzések is. Heti három táncot próbálok beiktatni (plusz három jógát). És furcsa vagy sem, egy 30 perces barre class elképesztően meg tud nyugtatni. Strukturált, követhető, nem kell gondolkodni. Csak csinálni. Pont nekem való. Edzéssorok is vannak. Most például egy 12 hetes pointe technikai programot csinálok. Előkészítés ahhoz, hogy a spicc cipőben ne akarjak meghalni. Egyébként nem erőltetem a spiccet, de a lábfejemnek, bokámnak nagyon jót tesz az erősítés. Főleg, hogy a görkorivásárlás kapujában állok. Általában úgy csinálom, hogy az esti híradó alatt elindítom a telefonomon, és a jógaszőnyegen ülve megcsinálom. Nem kell terem ehhez csak dedikált idő van, ennyi.

A jógát mostanában sokszor a nappaliban csinálom. A -15 fokban nem mentem le a terembe, mert képtelenség volt úgy befűteni, hogy a földön ne fázzak. Táncolni lemegyek az más. Vettem új balettcipőt, de 10 centis sarkú cipőt is, mert heels edzéseket is csinálok. Néha kicsit burleszk. Érdekes, hogy táncolni sokkal jobban tudok benne, mint járni. Utcára ilyen cipőt soha nem vennék fel. Gyakorlatilag életveszély. Ugyanitt beszereztem egy Michael Jackson féle cipőt is. Van kalapom, fehér zoknim, minden. Néha gyakorlom az ő technikáját is, mert miért ne.

Meglepően sokféle tánc cipőm van, és ezek nagyon boldoggá tesznek. Főleg ha le tudok menni a terembe. Akkor ott átáll az agyam más üzemmódba és csinálom. Imádom. Néha nem is egyedül, mert vagy valamelyik gyerek van velem, vagy volt már itt barátnő is. 

Amin még dolgozom, az az alvás. Ha este edzem előfordul, hogy konkrétan beájulok. Másnap viszont az égő izmok, az itt fáj-ott ég miatt nehezebb az elalvás.  A GAL Relax tabletta meglepően bevált alvásproblémákra. Gyógynövényes, kellemesen ellazít, nem üt ki, csak kisimít. Ehhez jön az esti két oldal olvasás az ágyban és kész, alszom is.Ha éjjel felébrednék kattogni (régen gyakori volt, most már ritka), adok magamnak 20 percet. Ha nem alszom vissza, felkelek, csinálok egy citromfűteát, olvasok még két oldalt és visszaalszom. 

Amióta rendszerben étkezem és appok segítségével edzem, konkrétan időt spórolok. Nem kell gondolkodni. És ez a kulcs. Előveszem az ételt, meg kell enni. Elindítom az edzést, tudom hány perces, meg kell csinálni.

Általában 45 perc alatt leedzem. Nem kell több. Nem kell variálni, nem kell inspirációt keresni, nem kell motivációs beszéd a tükör előtt. A főzős napokon beleteszek 2-3 órát. Igen, az nem kevés. De utána három napig nem kell ezen gondolkodnom. Nincs "mit főzzek ma", nincs délutáni pánikvásárlás. A döntési fáradtság eltűnik, félrekajálni pedig így nem is akarok. A gyerekek a suliban esznek, vacsorára pedig vagy esznek az enyémből, vagy van valami egyszerű. Például két napja csináltam nekik krumplis tésztát, és még mindig azt eszik, mert sláger. 

Rájöttem, hogy a rendszer nem elvesz a szabadságból, hanem ad. Mert nem az apró döntéseken ég el az energiám. A spontaneitást pedig nagyon nem a hűtő előtt szeretném megélni 18:30-kor, éhesen. És igen, van benne egy kis kontroll. De ez most nem szorító kontroll, hanem éppen segítő, nyugtató. 

Ne nem

Az életem éppen nagy lezárásokban van. Szanálási időszak, nagytakarítás, idegrendszeri reboot. Olyan dolgokat ismerek fel, amiket születésem óta tudtam csak nem sejtettem. Mintha mindig ott lettek volna a háttérben, de most végre fókuszt kaptak. A cél egyszerű, ne lépjek bele újra ugyanazokba a pocsolyákba. Nem ész nélkül dobálok ki dolgokat, hanem megfontoltan. De dobálok. Éppen túl voltam egy ilyen lezáráson. Azt gondoltam, ma végre nyugodtan alszom. Egy gonddal kevesebb. Letettem. Elengedtem. Éljen, hurrá, már csukódott is le a szemem. És akkor megcsörrent a telefonom...

Hívott a vicces univerzum. Vagyis egy gyerekkori barát. Anyám legjobb barátnőjének a fia. Sülve-főve nőttünk fel, aztán a felnőttek összevesztek, és a mi kapcsolatunk is csendben elsorvadt. Mondjuk volt ez huszonöt éve. Azóta néha szóba kerül a családja révén. Azt is tudom róla, hogy diagnosztizált skizofrén lett. Sajnáltam. Egy kedves, helyes, jó srác és valahogy ezt az állapotot "nyerte meg". Nem volt titok az sem, hogy régen vonzódott hozzám hiszen mondta is. Én akkor még ott tartottam, hogy a fiúk hülyék, nemhogy szerelem. (Érdekesség: bizonyos szempontból most is itt tartok. :D)

Hívjuk Máténak. Karácsonykor már egy álnévről küldött boldog újévi üzenetet. Egy svájci síparadicsomból, legalábbis a háttér szerint. Ő volt rajta, meg még ötven másik ember. Húsz percig pörögtek a kerekek a fejemben, mire rájöttem ki lehet ő. Ennyire régen láttam, de aztán a mosolya elárulta végül. Azóta néha hívogat videóhívásban. Írásban csak annyit kommunikál, hogy hívjam fel, vagy majd ő hív. És itt jön a sztori lényege... nem veszem fel.

Van bennem bűntudat emiatt, de magamat óvom. Ugyanis hajlamos vagyok úgy megsajnálni mentálisan más embereket, hogy aztán sok évre minimum összekötöm velük az életemet. Mert majd én segítek és majd én gatyába rázom, mert régi barát vagy elfelejtett rokon, útszéli kiscica. És közben szépen, lassan eltűnök. Mondjuk ennél az állapotnál pont tudom, hogy semmit nem tudnék segíteni, mert nem is ismerem milyen lehet egy skizofrén emberrel akár csak a barátság. Egyszer üldözött egy skizo csaj, pont a blogom miatt, akkor éppen eléggé meg is rémültem.

Tudom, elvileg csak fel kellene venni a videotelefont. Mi történhetne? Megmondom én; ha rólam van szó, akkor bármi. És most nem vagyok abban az állapotban, hogy kísérletezzek. Most tanulom, hogy az együttérzés nem egyenlő az önfeladással. Hogy a múlt nem kötelez. Hogy egy telefonhívás nem morális kérdés. Most az a feladatom, hogy ne nyissak ki minden ajtót, csak mert kopogtatnak. Ha ez rossz emberré tesz, akkor most vállalom.

Remélem nem bántom meg, de valamiért úgy érzem, hogy ő most előhúzott a múltból és beképzel magának. Másra nem tudok gondolni.... és ki tudja miért, de az elmúlt 1 évem erről szól, hogy betalálnak régről emberek. Némelyik még be is vallja, hogy figyelt.  Ilyen a népszerűség a pszichiátrián.... :D 

Akkor most kegyetlen vagyok? 

Helló fogászat!

Azt hiszem, az elkövetkező két évemet szoros, már-már intim együttműködésben fogom tölteni a fogorvosokkal. Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdett nagyon fájni az amúgy kívülről teljesen egészségesnek tűnő fogam. Néztem, vizslattam, forgattam a fényben... semmi. Mint amikor valaki kívülről mosolyog, belül meg forr. Aztán belevigyorogtam a panorámaröntgenbe, és ott már nem volt ilyen derűs a kép. Gyulladás. Gyökérkezelés. Sőt, egy másik fogamon egy apró góc is megjelent. Apró. Csak hát tudjuk, hogy az apró a fogászatban nem azt jelenti, hogy hagyjuk figyelmen kívül.

És mindez nem sokkal azután, hogy voltam fogorvosnál, panorámaröntgennel, mindennel. Szóval nem az elhanyagolás bosszúja. Inkább az élet finom humora. Így lettem hirtelen két gyökérkezelés győztese. De ha már ott voltam, elindult a nagy tervezés is. Az egyik fogam ugyanis hátrafelé indult el a többiektől. Talált magának helyet, a kis huncut. Csakhogy a másik oldalon most már tényleg ki kell szedni a bölcsességfogat, mert ott meg túl sokan vannak. Jézusom. És ha már így állunk, akkor miért ne jöhetne fogszabályzó is? Az egyik oldalon torlódás, a másikon rés. Mintha a fogaim külön életet élnének, és nem beszélnének egymással. Közben megtudtam, hogy foghúzás után hat hónapot illik pihentetni a terepet. Lehet, hogy híd kell oda, ahol a hátrafelé vándorló fog problémát okoz, mert implantátum nem fér be. A fogszabályzás talán ideiglenesen megoldja, de ki garantálja, hogy utána nem indul újra a vándorlás? Szóval legyen ott valami. Valami stabil, de ez még nem biztos majd biztosra a mosolytervező kolléga megmondja. 

Így kerekedett ki az egészből egy döntés, vagy csak az SOS dolgokat csináljuk meg, vagy belevágok az egész projektbe. Az előbbi halogatás lett volna. Az utóbbi két év. Az utóbbit választottam. Mert ha egyszer elindul a lavina, az rosszabb lesz. Szóval most jön egy laza, minimum kétéves kis kaland. Lépésről lépésre. Először a góc és a gyulladás (ezek már kezelés alatt). Aztán a bölcsességfog. Aztán a rendezés. Mint egy nagyon drága, nagyon lassú önfejlesztő program, csak itt a végeredmény nem a megvilágosodás, hanem egy stabil harapás. Persze minden horribilis áron van. 

Nem egyszerre kell kifizetni, de innentől kezdve a pénzem jelentős része fogorvosokra megy. Nem is bánom. A várakozási idők idegesítenek inkább. Az, hogy fél év itt, pár hét ott, kontrollok, gyógyulás, újratervezés, fájdalom. A Hollywood-mosoly luxus. De most nem is a Hollywood a cél. Hanem az, hogy rend legyen. Belül. Kívül. És valahol abszurd módon szimbolikus az egész. Gyökérkezelés. Góc. Helyreigazítás. Stabilizálás. Mintha az életem több fronton is ugyanazt a projektet futtatná.

És persze elkacérkodtam a gondolattal, hogy a végső beavatkozások előtt elmegyek a budai elit  és a filmes világ címeres fogorvoshoz, akihez anyukám jár. Párdon. Nem fogorvos. Szájsebész. Oktató az egyetemen. Állkapcsokat rak újra, életeket ment, nem töméseket cserél. Olyan ember, akihez nem csak időpontot kérsz, hanem mentálisan is felkészülsz egyébként egy tündér. Nyilván ehhez pénz kell. Komoly pénz. Az a fajta, amit nem impulzusból költesz el, hanem mély levegő után. De ott motoszkál bennem a gondolat; ha már ennyi időt, energiát és forintot beleteszek ebbe a projektbe, akkor miért ne csinálnám rendesen? Miért ne kérnék egy második, harmadik véleményt? Miért ne nézném meg, mit mond az, aki nem csak fogakat kezel, hanem rendszert lát? Meglátjuk lesz-e rá szükség. 

A körmözés, szájfeltöltés, apró esztétikai upgrade-ek sosem voltak az asztalom. Nem ítélem el, csak nem az én luxusnyelvem. De a fogaim… az más. Ha már választani kell, mi legyen az én hiúságom, akkor ez lesz az. Ez lesz az én luxusom.

Elnézve a mai árakat és a Tb-s ellátást nem csodálom, hogy annyi embernek vannak rossz fogai. Pedig ez már nem a középkor és milyen jó is. Én elképzelni nem tudom, hogy tud valaki állandó fogfájásban élni. 

További életközepi válságokban

Egyébként pontosan tudom, hogy nem kellene öregnek éreznem magam. Semmi objektív okom rá. Nem omlott össze teljesen az életem, nem lettem hirtelen láthatatlan, nem kapcsolták le fölöttem a reflektorokat. Mégis annak érzem magam. Vagy inkább valami furcsa, semleges állapotnak. Se nem fiatal, se nem izgalmas. Csak… semmilyen. Tudom, ebben a korban ez micsoda életközepi közhely. A "ki vagyok én és hova lett a csí" című belső monológgal. Dolgozom rajta. Tényleg. Csak attól még ott van.

Belenézek a tükörbe, és nem érzem magamban azt az energiát, a szépséget, a játékosságot. Elmúlt. Nem akarok látszani. Nem akarok tetszeni. És ezt most nem azért írom, hogy bárki megnyugtasson, hogy "dehogy nézel ki rosszul". Nem erről van szó. Az egész hullámzik. Vannak napok, amikor könnyebb, és vannak, amikor nagyobbat üt. Most már látom, hogy ez az egész mélyebbre ment, mint számítottam rá. 

Elkezdtem méregetni magam. Hogy már nem vagyok olyan fiatal. Nem vagyok olyan okos. Olyan sikeres. Olyan izgalmas. Mintha egy belső lista szerint folyamatosan csúsznék lefelé. És ami a legfurcsább, ez korábban nem volt. És nagyon-nagyon bizalmatlan vagyok. Valahol útközben elkezdtem elhinni, hogy az érték mérhető. Hogy az idő nem csak telik, hanem le is von. 

Ahogy nem látom magam előtt, kivel állnék össze, úgy azt sem tudom elképzelni, hogy valaki összeáll velem. Mert miért tenné? Ennyi idősen ki akar új életet kezdeni, ha még én sem? Vagyis talán nem is a kor a lényeg, hanem az, ami mögöttem van. A történetek, a hibák, a sérülések. Most keressek egy hozzám hasonlóan megkarcolt embert, és próbáljuk meg együtt menedzselni a repedéseinket? Ketten egy terápiás csomagban? Talán kapnánk kedvezményt. Persze, majd egyszer kisüt a nap. Ezt mondják. A nap valahogy mindig kisüt. Csak most nem látom magam előtt azt a jelenetet. Nem látom a képet, amiben én újrakezdek. Inkább csak egy hosszú átmenetet látok.

Néha eszébe jutok egy-egy pasinak. Hol egy mérnöknek, hol egy ex-őrült osztálytársnak. Mint valami univerzális push értesítés. Az univerzum humora néha kifejezetten fárasztó. Ráadásul újra és újra elém dobja a régi ismerősöket innen-onnan. Nem tudom, mi ezzel a cél. Kirúgni a komfortzónámból? Vagy csak demonstrálni, hogy mindenki él valahogy, én meg itt állok, és nézem a saját mérlegemet?
És persze van egy "kis" csomagom is. Tavaly kapott nevet. Diagnózist. Az a fajta pillanat volt, amikor az ember ül a székben, bólogat, mintha értené, közben pedig belül valami csendesen átrendeződik. Hogy ja. Ennek neve van. Egészen addig azt hittem, ez ilyen kis lári-fári. Hangulatingadozás. Fáradtság. Túlreagálás. Egy kis "majd elmúlik". Aztán kiderült, hogy nem. Hogy az, amit én évekig normalizáltam, meg bagatellizáltam, az valójában elég komoly. Olyannyira, hogy még definíció is tartozik hozzá. Remek. Furcsa érzés ráébredni, hogy ami benned történik, az nem csak "ilyen vagyok", hanem egy leírható állapot. Egy kategória. Egy kódszám. Hirtelen már nem romantikus belső dráma, hanem szakirodalom. És azzal szembesülni, hogy mi lett velem… az nem volt felszabadító. Inkább kijózanító és félelmetes, főleg így egyedül. Mert ha neve van, akkor felelősség is van. Akkor már nem lehet annyira könnyedén legyinteni. Később írásban is kaptam egy kis pakkot és ott ültem egy szó fölött sokat; dehumanizálás. Egyszerre ordítóan fájt és éreztem azt, hogy egy szakember kimondta azt, amit én nem mertem ésszel sokszor felfogni. 

És talán ez ütött a legnagyobbat. Hogy nem arról van szó, hogy "kicsit nehezebb most". Hanem arról, hogy van valami, ami tényleg hat rám. Ami formál. Ami néha elvisz olyan gondolatokig, amik korábban nem voltak ennyire hangosak.

Néha lépek egyet előre, de aztán jön az a része, hogy legalább hármat hátra. Szóval most tényleg nem hiszem, hogy jöhet a szőke herceg fehér lovon.

Előre megfontolt nyafogás következik

Amikor leírtam a címet, bevertem a könyököm. Diszkrét univerzális visszajelzés. Az életnek van humora, amit többnyire rajtam gyakorol. A fájdalom legalább következetes. Az ember idővel megtanul vele együtt élni, mint egy rosszul szabott, de drága kabáttal, szorít, de már hozzánk tartozik. Leginkább maga az élet fáj, nem tragikusan, inkább elegánsan, állandó háttérzajként. Próbálom a valaha ragyogó - mára finoman patinás életemet - pozitív lencsén keresztül szemlélni. Bevallom, nem minden nap sikerül hősiesen. Talán a tél az oka, ez a végeláthatatlan, szürkés, kabátos évszak, amelyben az ember lelke is rétegesen öltözik. Talán a beteg gyerekek, akik gyógyulóban vannak szerencsére. Talán az, hogy senki, de valóban senki, nem segít nekem semmiben.

Vannak álmaim. Nem hivalkodóak. Nem kastélyról, nem jachtról szólnak, persze néha erről is ábrándozom, de mindössze arról, hogy egyszer arra ébredek valaki más készíti a reggelit. És mielőtt az élet megviccel, nem a pszichiátrián, hanem itthon, a házamban, teljes békében és nyugalomban.  Optimális esetben kávét hoz az ágyba. Reálisabb forgatókönyv szerint legalább kiviszi a szemetet. És itt érkezünk meg a problémahalmazhoz, amelynek meglepően rövid neve van; férfi. 41 évesen valóban napirendre kell tűznöm a férfiszerzés kérdését? Valóban? Na, ne....ne már! Öreg vagyok én már ehhez. 

Belül ilyenkor egy karba tett kezű, fáradt gyermek vagyok, aki dacosan közli; nem. Egyszerűen nem. Miféle férfit??? Illúzióim már nincsenek, ami kétségtelenül praktikus, bár az illúzióval kétségkívül könnyebb élni. Semmi kedven randizni. Nekem arra nincs időm, sem kedvem, hogy legjobb formámat hozzam. Örülök ha túlélek egy napot és arccal beeshetek az ágyba nemhogy pávatáncot járva eladjam magam, hogy nézd milyen jó választás vagyok. 

És egyáltalán, milyen konstrukcióban gondolkodunk? Full-time férfi? Részmunkaidős? Valami elegáns hobbista, aki hetente kétszer felbukkan, hoz egy tisztességes bort, és nem kezdeményez stratégiai megbeszélést az érzelmi jövőképről? Létezik erre protokoll? Használati útmutató? Excel-tábla pivot diagrammal? Vagy valami oltás, hogy legalább a kedvem megjöjjön? Mert a helyzet az, hogy vágyom társaságra, melegre, figyelemre - és, hogy valaki kivigye a szemetet -  ám drámára, kompromisszumra, magyarázkodásra és újabb érzelmi beruházásokra már nincs tőkém.

Egyébiránt meglepően mozgalmas volt a karácsony. Ketten is rám írtak, csak úgy, mellékesen érdeklődve, hogy esetleg ráérnék-e. Mert úgy tűnik, már egyedül vagyok. Nem tudom, miből tűnik úgy. Talán a tekintetemben bujkáló "szingli vagyok" felirat árulkodik. Vagy a járásom lett túl önálló. Ki tudja. Az ember nem is sejti, milyen optikai jeleket sugároz a külvilág felé. Az egyik delikvens egy magas, jól szituált, intelligens, gyermektelen mérnök volt. Papíron kifogástalan konstrukció, mint egy frissen átadott újépítésű ingatlan. Én mégis azonnal tudtam, hogy itt az ünnepi unalom dolgozik, nem a sors. A két bejgli közötti űr kereste a kitöltést. Most vagy igazam volt, vagy csak azért lett igazam, mert nagyvonalúan és teljesen elegánsan… figyelmen kívül hagytam a próbálkozásait. (Lám, a sors is szereti a határozott nőket. Vagy csak a közönyt.)

A másik pedig? Ki is volt? Esküszöm, volt még valaki. De már nem emlékszem. Ami talán mindennél beszédesebb. Ennyit rólam. A romantika gyakorlatilag házhoz jönne, és én még az ajtót sem nyitom ki. Szörnyű vagyok. Vagy következetes. A kettő néha ijesztően hasonlít egymásra. Cserébe viszont ideszoktatom a szomszéd macskáját. Szép lassan és türelmesen. Már elfogadja a jelenlétemet, sőt, néha megáll az ajtó előtt. Haladok. Csak lehet nem jó irányba.

Február

Tudom-tudom sosem vagyok itt, de annyi minden van... Most éppen betegek a lányok, közben ezer dolgom van... szóval csak a szokásos. De legalább utolsó pillanatban elkészültek a Valentin mézesek. Még mindig csak teszt üzemben működöm, keresem a hangom, bár kezd kirajzolódni egy irány. Viszont annyi mindenre lehet használni a mázat és annyi féle módon, hogy igazából a lehetőségek tárháza végtelen. Csináltam insta és facebook oldalt hozzá, még semmi nagy történés nincs ott, inkább csak dokumentálom, hogy haladok. 

Egyébként nagyon várom már a tavaszt, nekem elegem van ebből a szürkeségből. Ma már fájt ez a skandináv fényvilág. Napsütést, újhagymát meg retket akarok és ibolyát meg tulipánt meg napozni a kertben. 

Boldog 2026

Tartottam a karácsonytól és a szilvesztertől, hogy mennyire fogom magam elveszettnek és magányosnak érezni, de végül a sok teendő és program teljesen lekötött. A december nagyon sűrű volt, főleg a suli utolsó hete. Volt minden, mint a búcsúban. Például az egész iskola kiment az állatkertbe, mert megint filmforgatás volt az iskolában. A két gyereknek karácsonyi parti, Cininek az angol tagozattal külön karácsonyi buli, és mindeközben rácsúsztunk a korizásra is, amiről majd még mesélek.

A karácsony végül úgy zajlott, hogy a szentestét a gyerekek apjával közösen toltuk le. Cinike úgy döntött, hogy éjszaka az apjánál alszik, a Kicsi pedig itthon maradt velem. Mivel 800 méterre lakunk egymástól, ez logisztikailag nem volt egy Mission Impossible. December 25-én délelőtt mindenki pihent, délutánra pedig Cinus is hazakerült. 26-án volt pár szabad órám, mert a gyerekek apja elvitte a lányokat, én pedig éltem a ritka alkalommal, és konkrétan bevágtam magam az ágyba aludni.

Hamar eljött a szilveszter is, amit szintén közösen töltöttünk a gyerekek apjával. Az volt a terv, hogy eszünk, társasozunk, de neki begyulladt a füle, így végül szabadfoglalkozás lett belőle. Azért éjfél után felmentünk a havas hegyre, ahonnan látni egész Budapestet, és néztük, hogy minden milyen szép.

Összességében a szünet jól telt, csak túl hamar lett vége. Decemberre már mindannyian nagyon elfáradtunk, én pedig a szünetben kicsit át is gondoltam az életem. Nem akarom magam sajnáltatni, de pihenés eddig nem nagyon volt a napjaimban. Egyedülállóként elég őrületes tempóban kell élni, és bár sokan azt hiszik, nekem könnyebb, mert anyuék az emeleten laknak, a valóság az, hogy mindent egyedül csinálok. Az összes döntés az enyém, az összes beszerzés, logisztika, minden.

Amin idén változtatok, az a vásárlás. Mert ezzel elképesztően sok időm megy el, és év vége felé ez külön stressz volt. Konkrétan lelkileg fel kellett készülnöm, és a bolt előtt röhögve mondtam magamnak; "Gyerünk, menni fog, meg tudod csinálni." Tényleg röhögtem. A tömeg még csak nem is zavart, az viszont igen, hogy eltűnik az idő.

Úgyhogy most rápróbálok a nagy tételben, online vásárlásra. Állateledel, mosószer, mosogatószer, ilyesmik. Így sem úszom meg a heti egy nagyobb és egy kisebb bevásárlást, plusz a pékségbe is járni kell, de legalább nem kell cipekednem, és nagy kosárral kóvályognom a boltban, és nem kell áthaladnom a Lidl-Auchan-Rossmann Bermuda-háromszögön, ahol a tér meggörbül, az idő pedig teljesen megszűnik létezni.

Év végére sikerült a házat is felhozni. Átrendezni, kiszelektálni olyan szintre, hogy könnyebb legyen tartani a rendet és a tisztaságot. A gyereklányok nem koszolnak vészesen, legalábbis az enyémek nem. Persze 120 négyzetméter, plusz nagy terasz és komplett kert egyedül azért húzós, de már-már a kislányok is kezdenek besegíteni. Cini néha mosogat kisebb dolgokat, a Kicsi pedig mindent visszatesz a helyére, mert rendszerető. 

És hogy a szórakozásról is írjak; újra elkezdtem jégkorizni, és nem is értem, miért nem csináltam ezt eddig minden évben. Annyira beleszerettem, hogy tavaszra kinéztem magamnak egy dance inline görkorcsolyát. Nem kilométergyűjtésre lesz, hanem nyugodt helyeken gyakorlásra, mert nagyon hasonló dolgokat lehet vele csinálni, mint jégen. Lett is egy új, türelmes, hülye kérdéseimet nyugalommal megválaszoló barátom (nyugalom, ő meleg), aki okosít görkoriból, és tervben vannak közös korizások is. 

2026-ra már van némi tervem. Például tovább tanulom a mézeskalács-mesterség titkait. Karácsonyra kaptam egy olasz tésztanyújtó gépet is, és őszintén szólva nem értem, hogyan tudtam nélküle élni eddig. Egyszerűen fantasztikus. Ennek hatására belevágtam a tésztakészítés rejtelmeibe is, mert ha már van egy ilyen eszköz, akkor azt illik komolyan venni.

Közben persze sütöttem mást is, nem csak mézeskalácsot, és igazából azért is jó csinálni, mert mindenki elképesztően lelkes. Itt körülöttem legalábbis azt állítják, hogy elég jól sütök. Nincs különösebb tehetségem hozzá (vagy ki tudja), de azt biztosan tudom, hogy szeretek kísérletezni és saját recepteket kialakítani. Ehhez viszont jó pár próbasütés kell, mire kezd kirajzolódni az irány.

Volt például olyan - jó, mondjuk ez pont mézeskalács volt -, hogy felhívtak telefonon csak azért, hogy elmondják, a családban meg innen-onnan, cukrászdából is volt hozatva mézeskalács, de az enyém lett a top, és mindenki imádta. Nem állítom, hogy nem esett jól. Ahogy az sem, hogy a sajtostallérom is sok helyen lett kedvenc.

Most már tényleg szeretek sütni. A öreganyám se gondolta volna, hogy valaha ez lesz. Azért nem tervezek nagy tételben sütni, nagyon fárasztó és egyedül szélmalom harc, inkább a díszítés irányába mennék el, de közben tanulgatok mást is, nem csak mézeskalácsot, ha már így alakult. Most leginkább az benne a legjobb, hogy élvezem és lesz, ami lesz.