Egy hetünk dióhéjban avagy: hogyan legyél három ember egy testben, mosás közben.

Sokan kérdezik, hogyan néznek ki a napjaink. Röviden: mint egy sportverseny, főzős reality és kortárs performansz összevont verziója. Hosszabban? Mutatom.

Reggel 5:30-kor kelek. Nem azért, mert madarak csicseregnek vagy a napfény gyengéden megcirógatja a lelkem, hanem mert senki más nem csinálja meg a reggelt. Hangulatfények, gyertyák, lo-fi zene, kávé, reggeli, ez a kis rituálé az egyetlen csendes 45 percem a napban. Ezalatt próbálok emberszerű formát ölteni és nem sírni a pirítós fölött.

6:15-kor ébresztem a lányokat. Ez a rész kicsit olyan, mint egy természetfilm, ahol az anyalajhár próbálja rávenni a kölykeit, hogy hagyják el a fát. Készülődés, szöszölés, zokniválogatás, enyhe létkrízis, "De miért kell iskolába járni?!".

7:25, indulás a suliba. Családi karaván, változó hangulattal. Én már ilyenkor be vagyok melegedve a naphoz, csak senki nem tapsol meg érte.

8:10 körül érek haza, ahol elvileg lenne szabadidőm, gyakorlatilag jön az:

• 1 óra sport (hogy a testem ne váljon zselatinná),

• munka (valamit csak kell csinálni),

• főzés (ha nincs maradék),

• mosás (állandó háttérműsor).

12:45 - indulás a Kicsiért a suliba. Hazaérünk, ő játszik, én dolgozom, és közben beindul a délutáni logisztikai menet:

• takarítás,

• ügyintézés,

• bevásárlás,

• adminisztratív papírpokol.

16:00–17:00 között megyek a nagyobbikért. Kivéve két napot, amikor őt is 12:45-kor kell hazahozni, mert indul a művészeti suli. A gyerek egy mini reneszánsz ember, csak több agyaggal és kevesebb filozófiával. Három órát tölt ott alkotással, én meg három órát töltök azzal, hogy teszek-veszek majd visszatérek, mint egy hűséges fuvaros.

Este 5-6 körül végre mindenki otthon van.
Ezután jön a klasszikus este:

• házifeladat (közös sóhajtozással),

• vacsora (valami, amit senki nem utál),

• fürdés (hajtépés nélkül),

• és végül az én kedvenc helyem: az ágy.
  
  Ahol nem kell beszélni, nem kell reagálni, csak feküdni és lassan visszacsatolni az agyamat a töltőre.

És most jön a rész, amit mindenki sejt, de kevesen mondanak ki.

Mert hiába élünk egy házban anyukámékkal (ők az emeleten), attól még nem ömlik ránk a segítség, mint egy wellness-spa masszázsolaj. Ha egy héten 2-3 órát töltenek náluk a gyerekek, már sokat mondok. És hétvégén sem más a helyzet.

És van apjuk is, igen. Valami rémlik... De mióta suli van - és igazából már előtte is - maximum pár órát voltak vele. Hogy miért? Különbözőek az okok: munka, elfoglaltság, élet, logisztikai fekete lyuk, mittudomén.

Szóval nem vagyok egyedül csak olyan, mintha egyedül lennék. És akkor ebbe a szépen kicentizett időrendbe kéne szerelmet beilleszteni.Hahaha. Valaki szólt már a naptárnak? De persze az utóbbi posztok óta elgondolkodtam már rajta. Mert eddig azt se tudtam, mit keresek. Most már tudom. Dobpergés: egy Jamie Fraser-típusú férfit. Nem külsőre, ekkorát nem álmodok már (jó, egy kicsit), hanem inkább habitusra. Az Outlander könyv- és filmsorozat-univerzum hőse. Nem tökéletes, de stabil. Tisztel. Nem omlik össze, ha sír a gyerek vagy nincs meleg vacsora. Érzelmileg jelen van. És ha kell, cipeli a családot a Skót-felföldön keresztül dudaszóra. Mondjuk én meg már annak is örülnék, ha valaki kivinné a szelektívet.

Szóval ja, Jamie Fraser kaliberű férfiért talán találnék időt. Valahol. Valamikor. Talán egy szerdán 10:35-kor, amikor épp két mosás között vagyok és nem ég oda semmi.

A posztot írtam pár napig, de csak a végére értem.