Kalandok hétköznapra

Ma reggel futni indultam, ahogy mostanában szoktam. Friss volt a levegő, az ég kék, a világ normálisnak tűnt, egészen addig, amíg két őzike ki nem ugrott elém a semmiből. Egy pillanat alatt ott termettek az úton, és ugyanúgy, ahogy jöttek, el is tűntek a bokrok között. Libabőrösen futottam tovább. Nem tudom, miért voltak ott pont akkor, azt sem tudtam, hogy ennyire bemerészkednek az emberek közé a parkba, de azt tudom, hogy nekem ez izgi volt és szép. 

Aztán mentem tovább. Lefutottam az 5 kilométeremet 38:07 alatt. Azt hiszem, most már tényleg megcélozhatom a 35 percet is, mint idei célt. 

De nem ez volt a nap legfontosabb része.

Pár napja észrevettem, hogy az előttünk lévő árokban, a vízelvezető csövekben egy meglehetősen megviselt fehér cica bujkál. Ismerem a környék macskáit, de ő új volt. Csapzott volt, sáros, és véres a füle. Először azt hittem, verekedett. Vittem neki vizet, ételt, és leültem mellé. Beszélgettem vele, ahogy egy cicához kell. Nem tolakodva. Inkább csak úgy... jelen lenni. És csoda történt: elindult felém. Minden egyes lépését megfontolta, és minden kis közeledéssel épült valami köztünk. Nem hagyta, hogy megfogjam, de ott volt, egészen közel. Jól ismerem ezt a típust. Az ilyen cicát nem lehet elkapni, birtokolni. El kell engedni és éppen ezért visszajön. Így is lett. Másnap reggel ott ült az árokban. Mintha csak azt mondaná: „Na, hol is hagytuk abba?” Újrakezdtük: étel, víz, halk szavak. Már nem félt tőlem, de még mindig nem engedett magához. Próbáltam mindenfélét, de mindig eltűnt. Ezek a vízelvezető csövek úgy vannak kitalálva, hogy ő nyer.

Ma láttam rajta, hogy rossz állapotban van. Nem kereste senki. Nem tudtam tovább nézni tehetetlenül, úgyhogy felhívtam az állatvédőket. Egy órán belül itt voltak. És sikerült. Megfogtuk és ők elvitték orvoshoz. A cica tele volt kullancsokkal, bolhával, és kiderült, hogy el is ütötték. El volt törve a szegycsontja. Egy apró test, egy nagy történettel. És nem ezt érdemelte. Nagyon drukkolok neki. Hogy meggyógyuljon. Hogy szeressék. Hogy valaki számára ő legyen a világ legszebb fehér cicája, akivel már csak jó dolgok történnek.

Ez a cicás kaland megmutatta megint, milyen szép a bizalom. Nagyon jó érzés volt, amikor a riadt cica egyszer csak bizalmat szavazott nekem, és lépésről lépésre közelített felém. Nem szerettem volna eljátszani a nekem szavazott bizalmát, mert az nagy kincs. Jó kezekbe került és vigyáznak rá, jobban, mint én tudtam volna. Pedig nagyon szerettem volna én vigyázni rá, én szeretni őt, én vele lenni a bajban, én segíteni, de ez nem rólam szól és néha az elengedéssel tehetjük a legjobbat. 
Nehéz napjai voltak a cicának és nem csak neki, másnak is, de én gondolok mindenkire. Mást nagyon most nem tudok tenni.