Úgy szeretünk, ahogy vagy!

Mindig is hittem benne, hogy a Kicsi pont annyira okos és tehetséges, mint bármelyik másik gyerek. Sőt, abban is hiszek, hogy bizonyos képességei átlagon felüliek és ha jó úton haladunk vele, ha figyelünk rá, ha megtaláljuk hozzá az utat, akkor nagyszerű dolgokat fog véghez vinni. Amit nagyon fontosnak tartottam mindig is, hogy soha, de soha nem szabad elhitetni egy gyerekkel, hogy valamire nem képes, mert a gyerek még a végén elhiszi és olyanná válik, mint aminek nem látjuk őt. Még a leglehetetlenebb, legkilátástalanabb helyzetben sem szabad elvenni a kisgyerek kedvét. Biztatni és bízni kell benne, és az élet majd rendezi a sorokat így vagy úgy. Sokszor nem is az számít a gyereknek, hogy mit tud megcsinálni vagy mit nem, hanem az, hogy őt a szülei szerethetőnek, értékesnek látják. 

Emlékszem a Kicsi 3 éves volt és kifogtuk a világ egyik legpocsékabb fejlesztőjét, aki véleményem szerint egy imposztor kókler és akinek el kellett volna kérnem a diplomáját, ami szerintem nem is volt. Nagyon lehúzta a Kicsit, de úgy, hogy ezt ő végighallgatta. Elhordta mindennek. Hogy mennyire nem képes semmire, hogy fogalma sincs mi lesz ezzel a gyerekkel és, hogy vigyük hozzá heti kettő helyett inkább négyszer... Soha többé nem mentünk ehhez a fejlesztőhöz és én soha többé nem vettem fel ennek a nőnek a telefont, mert még ez tűnt a leghumánusabb elutasításnak, ugyanis rá sem bírtam nézni. Mikor hazamentünk erről a fejlesztésről rögtön leültem beszélgetni a Kicsivel. Azzal a Kicsivel, aki 3 évesen nem beszélt, ritkán nézett a szemünkbe és eléggé be volt zárva a saját világába. Mégis csendben végighallgatott, minden erejével figyelt rám. Azt mondtam neki, hogy soha ne higgye el, hogy ő valamire nem képes, hogy ő rossz, hogy ő valamiért nem jó, mert ő szuper gyerek és mindent, de mindent tökéletesen és jól csinál. Ekkor kilépett a kis világából, a szemebe nézett és nagyon megölelt. Mindent érettet, mindent. Az én szívem pedig nagyon fájt, hogy már nagyon korán meg kellett tapasztalnia ezt a fajta hozzáállást. Később kaptunk még ehhez hasonlókat, amit vagy eleresztettünk a fülünk mellett vagy felment tőle a pulzusunk. Még családon belül is annyira buta és együgyű hozzáállást tapasztaltam, amiből csak azt tudtam leszűrni, hogy a Kicsi már most értelmesebb mint a nagy, felnőtt rokonok. Például mikor 1,5 éveseknek való játékot hoztak neki ajándékba a 6. szülinapjára ezzel is éreztetve, hogy minek tekintik őt.

Az évek során többen próbálták elhitetni velünk, hogy talán másként van, ahogy mi látjuk őt, hogy talán átlagon aluli az intelligenciája vagy akár mentálisan retardált. Az ilyen megjegyzések szinte minden alkalommal belém hasítottak, hogy miért olyan fontos állandóan ezt nézni? Miért így ítélnek meg egy szerethető, kedves kislányt? És különben is  akkor mi van, ha alacsony az IQ-ja? Nekünk ő úgy felel meg, ahogy van. Mi annak szeretjük őt, ami. Nem kell mindenkinek 160-as IQ, a szeretet nem ehhez kötött, legalábbis a mi kis családunkban biztos, hogy nem. 

Hosszú hónapok várakozása után mára kaptunk időpontot a megyei pedagógiai szakszolgálattól, hogy ott is kivizsgálják a Kicsit és végre megkapjuk az SNI státuszú papírt. Orvosi diagnózisok, járási szakszolgálatos diagnózisok már rég vannak, de csak a megyeinek van joga SNI státuszt adni. Ezzel a papírral már jár neki az autizmus specifikus fejlesztés és mindenféle könnyítés. Az iskolához is nagyon kell a papír. Erre a vizsgálatra 8 hónapot vártunk. Valakit behívnak pár hónapon belül, nálunk nem így volt, utána kellett mennem, hogy végre behívjanak. Nem tudtuk pontosan még mit fognak vizsgálni, hiszen már mindent kivizsgáltak orvosok, gyógypedagógusok, pszichológusok. Arra tippeltem, hogy nem lesz hosszú már ez a vizsgálat, de talán megint megpróbálják megmérni az IQ szintjét, mert eddig egy szakember sem járt sikerrel IQ mérés tekintetében. 

Én nem tudtam elmenni erre a vizsgálatra, amit nagyon bántam, mert lebetegedtem és még reggel is hánytam, ezért a férjemmel ment a Kicsi. Mikor hazaértek, a férjem mindent tüzetesen elmesélt. Jellemző rá - mint minden férfira - hogyha nem muszáj nem figyel annyira, de ilyen fontos helyzetekben annyira megfigyel és megjegyez mindent, hogy pontos és elemező leírásokat tud adni. Hosszasan mesélte a történteket, hogy a Kicsi a vizsgálat elején nagyon nyűgös volt, nem tetszett neki a dolog, de aztán szépen feloldódott, a nyelve is megeredt. Evett, ivott, vidám lett és közben csinált feladatokat. A feladatok alatt sok minden át lett beszélve. A papírokat, amiket küldtem át is nézte a pszichológus, valamit le is fénymásolt belőle és írtam neki egy levelet is, amiben pontokban szedve részletezem az utolsó vizsgálat óta látott fejlődési pontokat és nehézségeket. Még a Kicsi megvágott videóit is megmutatta a férjem a pszichológusnak, akinek el is kerekedett a szeme a csodálattól. Azt hittem itt lesz talán vége a élménybeszámolónak, de aztán a férjem kis hatás szünet után rám nézett és azt mondta,  hogy mint kiderült csinált közben egy IQ tesztet és sikerült bemérni a Kicsit. 

Ott álltam a nappalink közepén, remegve a láztól, takaróba csavarva, de ahogy elöntött az adrenalin hirtelen minden bajom elmúlt és csak vártam, hogy mit fogok hallani és akkor idézném a férjemet;"A Kicsinek kortársaival megegyező intelligenciája van, teljesen épp értelmű." Bennem elakadt a szó, eltakartam az arcomat a kezeimmel és már nem a láztól, hanem a sírástól remegett az egész testem. Nem tudom meddig maradtam így, a sötétbe burkolózva, az örömtől és megkönnyebbüléstől sírva, de amikor ránéztem a férjemre láttam, hogy az ő szeme is könnybe lábadt. Megöleltük egymást és együtt sírtunk. Mi mindig is tudtuk, hogy a Kicsiben megvan minden potenciál csak neki nehezebb megmutatkoznia, de ma ő volt a nap hőse és megmutatta egy teljesen idegen helyen, egy teljesen idegen embernek, hogy mire is képes. 

A legnagyobb történeteket nem az átlagos emberek írják. Az igazán emlékezetes történetek azoké, akik a legnagyobb hátrányból indulnak. Így látjuk mi a Kicsit. Mi tudjuk milyen kilátástalannak tűnő helyzetből indult és, hogy mennyire meg voltunk rémülve az elején. Viszont azt is láttuk mindig is, hogy ő benne mi van csak nem tudtuk, hogy mikor és hogyan lehet előcsalogatni. Cinus is itthon volt betegség miatt, neki én meséltem el, hogy a Kicsinek megmérték az IQ szintjét és pont olyan okos, mint ő. Cinus is hozzám bújva megkönnyezte a hallottakat. Mikor a férjem az anyukámnak mesélte, én akkor is elsírtam magam, anya is megölelt és ő is elpityeredett. Az oviba már én mentem be a papírokkal és mikor meséltem a jó hírt megint elsírtam magam. Az óvónéni azonnal megölelt és ő is velem sírt és örült. Nehéz napnak indult, hideggel, betegséggel, kivizsgálással, őrületes reggeli dugóval, csupa izgalommal, mégis gyönyörű nap lett belőle. 

Délután, anyukámékkal megültük a szokásos Márton napi liba vacsoránkat és a Kicsit ünnepeltük. Az életünk filmjében a mai nap egy katarzis volt. Hálásak vagyunk, ezért el is határoztam, hogyha lúd, legyen kövér, idén megünnepeljük a Hálaadást is!