A mennyország létezik

Olyan nagy szerencsém volt, hogy 15 éves koromig egy fedél alatt élhettem dédnagypapámmal, aki apám helyett apám volt. Életem egyik legszörnyűbb napja az volt, amikor meghalt. Elvesztettem őt, akit mindennél jobban szerettem. Elvesztettem az otthonomat is, mert azon a napon már költöznünk kellett a házból, és elvesztem a kutyámat is, aki ugyanazon a napon távozott az életből, mint drága dédnagypapám. Egyik nap még mindenem megvolt, másnap már semmim sem maradt. Ennek 25 éve. 

Azóta sem telik el nap, hogy ne jutna eszembe valamiért. Mindig lenne számára mondandóm, kérdésem vagy valami, amit meg szeretnék mutatni. Gyakran mosolygok azon, hogy vajon ő hogyan reagálna az élet dolgainak fordulataira. Annak ellenére, hogy megjárta a háborút és valahogy túlélte a Gulágot, nyugodt és kedves ember maradt. Sosem láttam mérgesnek vagy gonosznak, és idősnek sem. Ő örök, életerős ifjúnak tűnt. A halálában csak az vigasztalt, hogy már újra együtt lehet dédnagymamámmal, aki hasonlóan csodálatos ember volt. Ők ketten az örök példaképeim, és abban hiszek, hogy miattuk létezik a mennyország. 

Azok, akik elmentek, velünk élnek; nemcsak gyertyák és temetők emlékeztetnek rájuk, hanem a mindennapok szürkesége, a nagy ünnepek, a boldog pillanatok és a fájó valóság is. Dédnagyapám sosem szerette a komorságot, így ha most itt lenne, úgy vidítana fel, hogy azt mondaná: "Na, Kicsi – mert így hívott engem – ugorjál másfelet!"