Szerelem, szerelem

Megint újra olvasom Cecilia Ahern - Ahol a szivárvány véget ér című könyvét. A filmet is nagyon szeretem, de ahogy lenni szokott a könyv sokkal részletesebb és jobban árnyalja a két ember kapcsolatát. Most rendeltem meg Collen Hoover - Velünk véget ér könyvét is, mert csupa jót hallottam róla és most már film is készült belőle. Ezek a könyvek a szerelemről és a hosszútávú kapcsolatokról szólnak. Népszerű téma. Rengeteg a párkapcsolati könyv, tanácsadó, terapeuta, guru. Mindenki ért hozzá. Én nem értek hozzá, de  nekem erről van egy elég markáns véleményem. Aztán lehet ti ezzel pont nem fogtok egyet érteni. 

Tegnap a threads oldal feldobott nekem komment háborút. A kérdés valami olyan volt, hogy ; A férfiak miért félnek az elvált, gyerekes anyukáktól? Volt mindenféle verzió, hogy más gyerekét nem akarja nevelni, ha összejön a nővel, akkor elkerülhetetlen a gyerekkel való érintkezés, pénzbe is kerülhet az a gyerek, ha véletlenül megszereti a gyereket, de a nő kirakja, akkor többet nem láthatja a gyereket, a legtöbb nő csak pótapukát és pénztárcát keres, a férfi saját gyereket akar a gyerekes nő meg már lehet nem tud  vagy akar szülni, blablabla, blablabla, blablabla....

Ha egyedülálló anyuka lennék, én nem valószínű, hogy randizgatnék és itt jön a teóriám. Mikor még egyedülálló, de nem anyuka voltam, akkor jöttem rá, hogy ez a randizás egy jó nagy zsákutca. Mert állandóan olyan emberekkel kell találkozni, akik nagyon nagy eséllyel nem tetszenek majd nekünk. Vagyis így győzködi magát az ember, hogy hát jóképű, meg kedves is, meg így meg úgy, de hát a szerelem az nagyon nem így működik, hogy az embernek győzködnie kell magát. Az jön, amikor akar és ott aztán tök mindegy minden. Persze lehet a 125. randipartnerünk lesz a nagy ő, de hát azért érezzük, hogy a nagy szerelmek nem így kezdődnek. Lehet a neten ismerkedni, de annak is velősnek kell lennie, majdnem, hogy biztosra kell menni már és a találkozás nem egy kérdőjel, hanem csak egy fizikai kezdet. Ezekhez pedig mind, mind idő kell, meg valami olyan kapocs, ami ritka, nagyon-nagyon ritka, ezért olyan értékes. Hiába próbálja a világ elhitetni, hogy mindig lesz jobb csaj, jobb pasi és ha az egyiket kidobjuk gyorsan találunk egy másikat. Á-á, a szerelem az nem ilyen, nem így működik.

Szerelemből nincs sok. Szerintem maximum 1-2 van egy életben, szélsőségesebb esetben talán 3 szerelem is jöhet. Ráadásul ezek a szerelemek nem 40+, 50+ éves korra datálhatóak, hanem 10-30 éves kor között szoktak beütni. Na most például a szerelem is idővel lecsillapodik, de nem elmúlik, hanem érik, mélyül és kialakul az ősi kötődés, ami olyan ritka, hogy például ezért ragaszkodunk hozzá. Ehhez nem meglepő módon, ahogy már mondtam idő kell. Ide el kell jutni a másikkal és ezt nem adják ingyen még a klasszikus, világot megrengető szerelmeseknek sem. Persze ebben is lehetnek nagy viták, ajtócsapkodások, olyan pillanat, amikor inkább menekülne az ember a másiktól és el is menekül, évekig nincs vele, nem is tud róla semmit, lehet nem őt veszi el és nem hozzá megy feleségül, de aztán valahogy mégis visszatalálnak egymáshoz, ha más nem fejben. Ezt egy randizgatás, vadászgatás, méregetés nem fogja megadni sosem, főleg nem 40+ évesen, amikor már nem abban az életszakaszban vagyunk, hogy nagy lendülettel egy olyan párkapcsolatba lépjünk, ahol az az elvárás az egyedülálló 30-40 éves, gyermektelen pasi szemszögéből, hogy olyanok legyünk mind testileg, mind lelkileg, mint egy húszéves. Hogyan? Elváltan, több gyerekkel? Ugyan már. Szokták mondani, ez a hajó elment és ezt valahol be kell látni, hogy mindennek megvan a maga ideje. Ezt sem én találtam ki, megírták a Bibliában már. Innentől kezdve meg kit érdekel, hogy a kommentelő csávó, miért nem akarja más gyerekekét nevelni és milyen okai vannak rá? 

Ha párkapcsolati tanácsadó lennék, akkor nagyon rövidre fognám ezt a témakört. Elvált embereknek azt mondanám, hogy gondolják végig az életüket, hogy kit szerettek igazán, kibe voltak szerelmesek és ott próbálkozzanak.  Ha éppen foglalt az a valaki, akkor várják ki az alkalmat, ha lesz. Persze az, hogy kivel éljük le az életünket sem olyan egyértelmű. Már, ha vannak még olyanok, akik mondjuk együtt élik le az életüket és nem mennek szét. Mert a szerelemben sem olyan egyértelmű, hogy akkor meglátjátok egymást és együtt vagytok. Sokszor pont, hogy nem, mert valahogy úgy hozza az élet, hogy nincs így. Miért? Erre még nem találtam választ, lehet nem is fogok. Maga a szerelem sokszor heves, átgondolatlan, impulzív, nem logikus, féltékeny, hisztis, ijesztő érzelmi állapot és ezért nem is tudjuk úgy lehozni, mint a matekleckét, hogy csak egy jó megoldása van. 

Ezért szeretek ilyen könyveket is olvasni, mert ezekben árnyalva vannak mélyen az emberi kapcsolatok és nem olyan feketén és fehéren vannak leírva, mint a kommentelő csávók egyszerű világában. 

Egy idézet a könyvből: 

"Te sokkal jobbat érdemelsz! Olyasvalakit, aki a szíve minden dobbanásával szeret téged, aki állandóan rád gondol; olyasvalakit, aki mindennap, minden percben csak arra tud gondolni, hogy vajon mit csinálsz most, hol lehetsz, kivel, és vajon jól vagy-e. Olyan emberre van szükséged, aki segít elérni az álmaidat, és megvéd a félelmeidtől. Aki tisztelettel bánik veled, szereti minden porcikádat, különösen a hibáidat. Olyan valakivel kéne együtt lenned, aki boldoggá tud tenni, igazán boldoggá, felhőtlenül boldoggá! Azzal az emberrel, akinek már évekkel ezelőtt meg kellett volna ragadnia a lehetőséget, hogy veled lehessen, ahelyett, hogy megijed, és nem meri megpróbálni. De már nem félek."

Egy idézet a filmből: 

"[...] rájöttem, hogy nem számít hol vagy, mit csinálsz, kivel vagy, én mindig, őszintén, igazán, teljes szívemből szeretni foglak."

Szóval lehet randizni 40+ évesen elváltan, gyerekekkel. Lehet kapcsolatot kezdeni, lehet kezdeni összecsiszolódni csak már azt látom nincs ehhez akkor akarta és azért, mert 40+ évesen más szakaszba lépett az életünk. Lehet tévedek, de szerintem bizonyos kor felett már nem kell számítani az egy, igaz, örök, mindent elsöprő szerelmekre. Valami talán-talán még jöhet, de az már nem lesz olyan, mint fiatalon, hiszen már nem ott tart a lelkünk, az agyunk. Ezért érdemes megbecsülni a múltat és küzdeni foggal-körömmel azért, akit egyszer már megszerettünk. Sokszor ehhez nagyon nagy szükség van rengeteg megbocsátásra felé, magad felé, ami igazán felkavaró, fájó és pont nem illik ahhoz az illúzióhoz, amit a szerelemről gondolunk, hogy az olyan könnyű. Nem könnyű, sőt, inkább nem könnyű, mint könnyű.  Persze ez csak az én véleményem.