Hurrá péntek!

A hét közepétől már visszaállt a rend, a lányok mentek az intézményekbe, de azért jó, hogy ma péntek van, mert kimerültek vagyunk és jó lesz holnap sokáig aludni. Utána étterembe fogunk menni, ezért főzni sem kell. Nekem sajnos a vírus úgy tűnik rá akar megint húzódni a gyomromra, ezért a jól bevált, komfort, biztonsági ételeimmel készülök ellene meg jó sok fermentált dologgal. Végre újra lehet kapni főzőbanánt, jól rá is csúsztam.

Szóval a kivizsgáláson kívül nem történtek olyan nagy dolgok kivéve, hogy sikerült belépnem a régi blogomba, ahol még javában huszonéves voltam. Nagyon más élet volt az. Az akkori, pörgős, bulimacska, szédelgő énem most csodálkozna, hogy esténként itthon horgolgatok. Huszonévesen arra számítottam, hogy ez majd 60 körül fog megtalálni. No, mindegy, nem lehet minden tökéletes. Most rákaptam a horgolásra is. Minta nélkül próbáltam horgolni egy kis hóembert és szerintem nem lett rossz, de azért lehetne jobb is, mert akár rá lehet mondani, hogy kiskacsa sálban és sapkában. Persze Cinus azonnal lecsapott rám és konkrét színkódokkal kérte, hogy csináljak neki is egy ilyen kis hóembert és azért 2,5 óra alatt csak összehoztam még egyet, ami már nagyobb lett és hóemberesebb is. Így még másnap el tudta vinni a suliba, le se tudtam fotózni. Nagyon szerette volna megmutatni az osztálytársainak, hogy az anyukája ilyet tud. Milyen cuki. Azóta azért előbányásztam mintákat és választottam is egy nagyobb volumenűt, kíváncsi leszek sikerül-e befejezni. 

Cinus egy személyben el tudna látni egy főállásnyi munkával. Leadja a rendelést mit kössek, horgoljak vagy varrjak neki. Azt szeretné leginkább ha "varró néni" lennék és mindenféle csoda jelmezeket megvarrnék neki. Kitalálja, megrajzolja, mint a jelmeztervezők és odaadja nekem, hogy meg tudnám-e varrni. Ezért arra gondoltam, hogy jobban rá kellene feküdnöm a varrás témára és mélyebben jobban. Fontolgatom, hogy a háztartási varrógépem mellé még vennék egy lock-ot is, de azt csak akkor engedélyezem magamnak, ha tényleg nekiállok őrülten varrni. Ezt már fel is írom, a 2025-ös fogadalmi listámra.

Úgy szeretünk, ahogy vagy!

Mindig is hittem benne, hogy a Kicsi pont annyira okos és tehetséges, mint bármelyik másik gyerek. Sőt, abban is hiszek, hogy bizonyos képességei átlagon felüliek és ha jó úton haladunk vele, ha figyelünk rá, ha megtaláljuk hozzá az utat, akkor nagyszerű dolgokat fog véghez vinni. Amit nagyon fontosnak tartottam mindig is, hogy soha, de soha nem szabad elhitetni egy gyerekkel, hogy valamire nem képes, mert a gyerek még a végén elhiszi és olyanná válik, mint aminek nem látjuk őt. Még a leglehetetlenebb, legkilátástalanabb helyzetben sem szabad elvenni a kisgyerek kedvét. Biztatni és bízni kell benne, és az élet majd rendezi a sorokat így vagy úgy. Sokszor nem is az számít a gyereknek, hogy mit tud megcsinálni vagy mit nem, hanem az, hogy őt a szülei szerethetőnek, értékesnek látják. 

Emlékszem a Kicsi 3 éves volt és kifogtuk a világ egyik legpocsékabb fejlesztőjét, aki véleményem szerint egy imposztor kókler és akinek el kellett volna kérnem a diplomáját, ami szerintem nem is volt. Nagyon lehúzta a Kicsit, de úgy, hogy ezt ő végighallgatta. Elhordta mindennek. Hogy mennyire nem képes semmire, hogy fogalma sincs mi lesz ezzel a gyerekkel és, hogy vigyük hozzá heti kettő helyett inkább négyszer... Soha többé nem mentünk ehhez a fejlesztőhöz és én soha többé nem vettem fel ennek a nőnek a telefont, mert még ez tűnt a leghumánusabb elutasításnak, ugyanis rá sem bírtam nézni. Mikor hazamentünk erről a fejlesztésről rögtön leültem beszélgetni a Kicsivel. Azzal a Kicsivel, aki 3 évesen nem beszélt, ritkán nézett a szemünkbe és eléggé be volt zárva a saját világába. Mégis csendben végighallgatott, minden erejével figyelt rám. Azt mondtam neki, hogy soha ne higgye el, hogy ő valamire nem képes, hogy ő rossz, hogy ő valamiért nem jó, mert ő szuper gyerek és mindent, de mindent tökéletesen és jól csinál. Ekkor kilépett a kis világából, a szemebe nézett és nagyon megölelt. Mindent érettet, mindent. Az én szívem pedig nagyon fájt, hogy már nagyon korán meg kellett tapasztalnia ezt a fajta hozzáállást. Később kaptunk még ehhez hasonlókat, amit vagy eleresztettünk a fülünk mellett vagy felment tőle a pulzusunk. Még családon belül is annyira buta és együgyű hozzáállást tapasztaltam, amiből csak azt tudtam leszűrni, hogy a Kicsi már most értelmesebb mint a nagy, felnőtt rokonok. Például mikor 1,5 éveseknek való játékot hoztak neki ajándékba a 6. szülinapjára ezzel is éreztetve, hogy minek tekintik őt.

Az évek során többen próbálták elhitetni velünk, hogy talán másként van, ahogy mi látjuk őt, hogy talán átlagon aluli az intelligenciája vagy akár mentálisan retardált. Az ilyen megjegyzések szinte minden alkalommal belém hasítottak, hogy miért olyan fontos állandóan ezt nézni? Miért így ítélnek meg egy szerethető, kedves kislányt? És különben is  akkor mi van, ha alacsony az IQ-ja? Nekünk ő úgy felel meg, ahogy van. Mi annak szeretjük őt, ami. Nem kell mindenkinek 160-as IQ, a szeretet nem ehhez kötött, legalábbis a mi kis családunkban biztos, hogy nem. 

Hosszú hónapok várakozása után mára kaptunk időpontot a megyei pedagógiai szakszolgálattól, hogy ott is kivizsgálják a Kicsit és végre megkapjuk az SNI státuszú papírt. Orvosi diagnózisok, járási szakszolgálatos diagnózisok már rég vannak, de csak a megyeinek van joga SNI státuszt adni. Ezzel a papírral már jár neki az autizmus specifikus fejlesztés és mindenféle könnyítés. Az iskolához is nagyon kell a papír. Erre a vizsgálatra 8 hónapot vártunk. Valakit behívnak pár hónapon belül, nálunk nem így volt, utána kellett mennem, hogy végre behívjanak. Nem tudtuk pontosan még mit fognak vizsgálni, hiszen már mindent kivizsgáltak orvosok, gyógypedagógusok, pszichológusok. Arra tippeltem, hogy nem lesz hosszú már ez a vizsgálat, de talán megint megpróbálják megmérni az IQ szintjét, mert eddig egy szakember sem járt sikerrel IQ mérés tekintetében. 

Én nem tudtam elmenni erre a vizsgálatra, amit nagyon bántam, mert lebetegedtem és még reggel is hánytam, ezért a férjemmel ment a Kicsi. Mikor hazaértek, a férjem mindent tüzetesen elmesélt. Jellemző rá - mint minden férfira - hogyha nem muszáj nem figyel annyira, de ilyen fontos helyzetekben annyira megfigyel és megjegyez mindent, hogy pontos és elemező leírásokat tud adni. Hosszasan mesélte a történteket, hogy a Kicsi a vizsgálat elején nagyon nyűgös volt, nem tetszett neki a dolog, de aztán szépen feloldódott, a nyelve is megeredt. Evett, ivott, vidám lett és közben csinált feladatokat. A feladatok alatt sok minden át lett beszélve. A papírokat, amiket küldtem át is nézte a pszichológus, valamit le is fénymásolt belőle és írtam neki egy levelet is, amiben pontokban szedve részletezem az utolsó vizsgálat óta látott fejlődési pontokat és nehézségeket. Még a Kicsi megvágott videóit is megmutatta a férjem a pszichológusnak, akinek el is kerekedett a szeme a csodálattól. Azt hittem itt lesz talán vége a élménybeszámolónak, de aztán a férjem kis hatás szünet után rám nézett és azt mondta,  hogy mint kiderült csinált közben egy IQ tesztet és sikerült bemérni a Kicsit. 

Ott álltam a nappalink közepén, remegve a láztól, takaróba csavarva, de ahogy elöntött az adrenalin hirtelen minden bajom elmúlt és csak vártam, hogy mit fogok hallani és akkor idézném a férjemet;"A Kicsinek kortársaival megegyező intelligenciája van, teljesen épp értelmű." Bennem elakadt a szó, eltakartam az arcomat a kezeimmel és már nem a láztól, hanem a sírástól remegett az egész testem. Nem tudom meddig maradtam így, a sötétbe burkolózva, az örömtől és megkönnyebbüléstől sírva, de amikor ránéztem a férjemre láttam, hogy az ő szeme is könnybe lábadt. Megöleltük egymást és együtt sírtunk. Mi mindig is tudtuk, hogy a Kicsiben megvan minden potenciál csak neki nehezebb megmutatkoznia, de ma ő volt a nap hőse és megmutatta egy teljesen idegen helyen, egy teljesen idegen embernek, hogy mire is képes. 

A legnagyobb történeteket nem az átlagos emberek írják. Az igazán emlékezetes történetek azoké, akik a legnagyobb hátrányból indulnak. Így látjuk mi a Kicsit. Mi tudjuk milyen kilátástalannak tűnő helyzetből indult és, hogy mennyire meg voltunk rémülve az elején. Viszont azt is láttuk mindig is, hogy ő benne mi van csak nem tudtuk, hogy mikor és hogyan lehet előcsalogatni. Cinus is itthon volt betegség miatt, neki én meséltem el, hogy a Kicsinek megmérték az IQ szintjét és pont olyan okos, mint ő. Cinus is hozzám bújva megkönnyezte a hallottakat. Mikor a férjem az anyukámnak mesélte, én akkor is elsírtam magam, anya is megölelt és ő is elpityeredett. Az oviba már én mentem be a papírokkal és mikor meséltem a jó hírt megint elsírtam magam. Az óvónéni azonnal megölelt és ő is velem sírt és örült. Nehéz napnak indult, hideggel, betegséggel, kivizsgálással, őrületes reggeli dugóval, csupa izgalommal, mégis gyönyörű nap lett belőle. 

Délután, anyukámékkal megültük a szokásos Márton napi liba vacsoránkat és a Kicsit ünnepeltük. Az életünk filmjében a mai nap egy katarzis volt. Hálásak vagyunk, ezért el is határoztam, hogyha lúd, legyen kövér, idén megünnepeljük a Hálaadást is!  

Tűz

Ahogy már említettem, a kert az otthon, a nyugalom, az alkotás helye, de most némi feszültség is akadt közöttünk. Mint minden kapcsolatban, itt is megvannak a hullámvölgyek. Lelkesedéssel vágtam bele a komposztáló melletti terület rendbetételébe, amely egy 4 méter hosszú, 2 méter magas kerti hulladékkupac. „Ide nekem, volt már rosszabb dolgom is!” – gondoltam magamban. Csodás tervet szőttem: összevágom, ledarálom, szétszórom és az így létrejött kis zug majd a megérdemelt pihenőhelyem lesz. Ám, ahogy haladtam, egyre dühösebb lettem a makacs kupacra, mert kiderül, hogy nem olyan egyszerű a dolgom. Napok munkája kellett ahhoz, hogy végre a kerítéshez férjek, ahol a borostyán vadul burjánzott. Nekiestem, és mire kettőt pislogtam, már két órája sikítottam és nyögtem, ahogy a földbe gyökerezett indákat próbáltam kihúzni, és a megvastagodott részeket az ágvágóval átvágni. Ha a szomszéd éppen hallgatózott, aligha tudta volna eldönteni, hogy egy kertészkedő őrült dolgozik vagy valami más zajlik a kertben... 

Végül, izzadtan, kimerülten, de elégedetten néztem végig a borostyán legyőzésének nyomait – ami egy újabb kupacot jelentett. Itt tört el a mécses, vagyis gurult el a talicska, és betrappoltam a házba. Határozottan közöltem a férjemmel: ha van egy szabad perce, induljon, és vegyen egy tűzrakó alkalmatosságot, mert mindent felgyújtok. Amíg a férjem elment, hogy beszerezze a tűzrakó tálat, én megfáradtan üldögéltem a kertben, és kicsit lelazultam, már nem akartam mindent felgyújtani csak azon elmélkedtem, mennyivel egyszerűbb lesz az életem, ha végre lesz hol tüzet rakni. Listáztam magamban, mit égethetek el: az avart persze nem, a friss vágásokat sem, de a kupacban lapuló ropogósra száradt ágakat igen és abból is van bőven. 

Amikor délután végre megérkezett a tűzrakó, nagy elánnal raktuk meg a tüzet. A ágak és rőzsék gyorsan fogytak, mindemellett a két lányom lelkesen dobálta be a kisebb darabokat. Végül az egész család körbeülte a tüzet, és csendesen figyeltük a lángok játékát. Valami varázslatos van abban, amikor csak ülsz, és nézed a tűz táncát – a fa illata kellemes, a légkör pedig megnyugtató. Pedig sosem voltam a füst nagy rajongója, különösen mióta itt lakunk, ahol a szomszéd kéményből szálló fojtogató füst sokszor mindent beborít. De rá kellett jönnöm, hogy a jól kiszárított fa füstje egészen más, és hogy egy ilyen kis tábortűz képes összehozni a családot. Legközelebb már igazi programot tervezek a tűz köré. Főzök kakaót, hozunk pillecukrot, vagy épp szalonnát és kolbászt sütünk. Hogyan nem csináltunk eddig ilyesmit? 

Golden hour

Készítettem egy fotósorozatot a kertről. Szerintem sikerült kivárnom azt a megfelelő pillanatot, azt a golden hourt, amikor a legszebb arcát mutatja. 

Tegnap itt voltak a barátaink, egy házaspár két kisgyerekkel és megint mind a ketten elmondták mennyire tetszik nekik a kertünk és, hogy milyen jó lehet ide kimenni minden nap. Most tervezik, hogy ők is elkezdenek foglalkozni a kis kertükkel, de az első nagy kérdésük az volt: ugye sok munka van vele? Erre mit is felelhettem volna? Igazából van és nincs. Mert aki szereti annak ez nem munka, hanem hobbi, időtöltés, szenvedély. Azt sem állítom, hogy néha nem haragszik meg az ember a kertjére és a vele járó feladatokra. Ki kell tapasztalni és idővel megtanulja az ember a saját és a kertje határait. Persze egy kertben mindig lehet találni feladatot, de ha én nem nyúlok hónapokig a kerthez és csak füvet nyírok, akkor is szép, maximum kicsit buja. Vannak olyan kertek, amivel ennél sokkal többet kell foglalkozni, hogy szép legyen. Ott több egynyári vagy hagymás virág van vagy éppen kényesebb növények, amiket télire akár be is kell vinni teleltetni. Nekem az is tetszik, azt is szépnek látom, de hozzám talán az most még nem illik vagy sosem fog. Rám nem jellemző, hogy sok egynyári növényt ültetnék. Az sem jellemző rám, hogy szeretem a teljesen napsütéses részeket. Kifejezetten szeretem a félárnyékot, a mozgó fényeket, hogy mindig van valahol egy kis napsütés, de mindig van kellő mennyiségű árnyék. Szeretem azt a játékosságot, ahogy körbejárja a nap a kertet és ezzel óráról órára más arcát mutatja.

Most már mondhatom, hogy a kert beérett oda amit megálmodtam. Kialakult az arca és egy elsivatagosodott, árnyék nélküli kopár területből élettel teli táj lett. A talaj is rendeződött. Bárhova leástam, köveket és törmeléket találtam. Voltak helyek ahonnan műanyag szemetet is ástam ki. A tisztításnak és mulcsolásnak köszönhetően a talaj újra éledt, megtelt élettel és most, ha bárhova leások már gazadag talajélettel találkozom. Már csak akkor ások, ha ültetek, különben ásásmentes a kert. 

A felszámolt veteményes helyét és az előkertet még nem tudom megmutatni, ezeknek még érnie kell. A kert nagyobb részét viszont igen és remélem a képek valamennyire átadják a szépségét.

A mennyország létezik

Olyan nagy szerencsém volt, hogy 15 éves koromig egy fedél alatt élhettem dédnagypapámmal, aki apám helyett apám volt. Életem egyik legszörnyűbb napja az volt, amikor meghalt. Elvesztettem őt, akit mindennél jobban szerettem. Elvesztettem az otthonomat is, mert azon a napon már költöznünk kellett a házból, és elvesztem a kutyámat is, aki ugyanazon a napon távozott az életből, mint drága dédnagypapám. Egyik nap még mindenem megvolt, másnap már semmim sem maradt. Ennek 25 éve. 

Azóta sem telik el nap, hogy ne jutna eszembe valamiért. Mindig lenne számára mondandóm, kérdésem vagy valami, amit meg szeretnék mutatni. Gyakran mosolygok azon, hogy vajon ő hogyan reagálna az élet dolgainak fordulataira. Annak ellenére, hogy megjárta a háborút és valahogy túlélte a Gulágot, nyugodt és kedves ember maradt. Sosem láttam mérgesnek vagy gonosznak, és idősnek sem. Ő örök, életerős ifjúnak tűnt. A halálában csak az vigasztalt, hogy már újra együtt lehet dédnagymamámmal, aki hasonlóan csodálatos ember volt. Ők ketten az örök példaképeim, és abban hiszek, hogy miattuk létezik a mennyország. 

Azok, akik elmentek, velünk élnek; nemcsak gyertyák és temetők emlékeztetnek rájuk, hanem a mindennapok szürkesége, a nagy ünnepek, a boldog pillanatok és a fájó valóság is. Dédnagyapám sosem szerette a komorságot, így ha most itt lenne, úgy vidítana fel, hogy azt mondaná: "Na, Kicsi – mert így hívott engem – ugorjál másfelet!"