Továbbá

Most már írok másról is, mint a férfikáoszról, mielőtt úgy tűnik, hogy az életem egy végtelen casting.

A nyár elég hektikusan telt. Egyrészt nekem ez kifejezetten jó volt, mert most szerettem, ha történik valami, másrészt egy ponton már kezdtem úgy érezni, hogy esetleg történhetne egy kicsit kevesebb valami. Mostanra viszont kezdek egyenesbe jönni. 2 hete rendesen ráfeküdtem a kalóriaszámolásra, és a nagy terv az, hogy ezt az évet már deficitben töltöm. Micsoda program. De nem? Mások ősszel elutaznak Toszkánába, én pedig lemérem a majonézt... 

Heti háromszor edzek, és a cél szentesíti az eszközt alapon most a súlyzós edzés lett a fő irány, saját edzéstervvel. Minden edzés végén van még egy húszperces mini Pilates is, mert úgy látszik, önmagában nem elég elfáradni, utána még kulturáltan, egy matracon is meg kell halni. Onnan lehet felismerni, hogy a végén magzat pózban izzadtan sírok... mert azt nem mondom, hogy minden pillanatát élvezem. Ma például volt egy pont, amikor már nem az izmaimmal dolgoztam, hanem puszta élni akarással. Viszont látványos. Nagyjából egy hónapja csinálom így és tényleg működik, úgyhogy sajnos folytatnom kell. Pedig sokkal kényelmesebb lenne arra jutni, hogy "genetika", és nem csinálni. 

Emellett a nyár másik fő programja a fogászat volt. Nem tudom, hányszor jártam fogorvosnál az elmúlt hónapokban, és azt sem szeretném kiszámolni, mennyi pénzt hagytam ott. Vannak számok, amelyeket az ember lelki egészsége érdekében egyszerűen nem ad össze, na ez ilyen. Viszont minden szenvedést és forintot megért. A bölcsességfogaimat kiműtötték. Volt köztük egészen egyszerű eset, meg volt egy kicsit problémásabb felső is, ami az arcüreg közelében volt. Szerencsére az arcüreg nem nyílt meg, cserébe lassabban gyógyult, és jó ideig az evés sem tartozott a kedvenc szabadidős tevékenységeim közé. Mondjuk kalóriadeficit szempontjából meglepően hatékony módszer, de azért senkinek sem ajánlom.

Fogászatra még mindig járok, bár innentől ezeket már elegánsabban esztétikai kezeléseknek nevezzük. Ugyanaz a szék, ugyanaz a lámpa, csak most már kevésbé félek, és többe kerül. Ha minden jól megy, jövő tavasszal végzek az egésszel. Persze ez leginkább attól függ, mennyi pénzem lesz, mert ezen a ponton a projekt már nem idő, hanem pénzfüggő. Szóval nagyjából itt tartunk, edzek, kalóriát számolok, fogakat csináltatok, és lassan az összes pénzemet átváltom porcelánra.Tulajdonképpen egész stabil felnőtt életnek tűnik. :D

A kalóriadeficit pedig... tapasztaltabb sorstársak már jelezték, hogy ebbe a deficitbe azért néha majd bele kell csalnom 1-1 lazább napot, mert január 1. még meglehetősen messze van, és állítólag nem feltétlenül az a cél, hogy addigra a személyiségem 80%-át az éhség tegye ki.Meglátjuk. Egyelőre keményen tartom, és legjobb barátom a korgó gyomor lett. Mindig velem van, számíthatok rá, reggel ír, este is jelentkezik, stabilabb kapcsolat, mint némelyik eddigi. De el tudom képzelni, hogy néha tényleg elengedem az egészet. Mondjuk a születésnapomon. Ott azért mégsem szeretném grammra mérni a saját tortámat, miközben mindenki más énekel.

Ezen kívül túl sok izgalommal nem tudok szolgálni. Egy csomó tervem volt a nyárra, például ki akartam festeni a fürdőszobát. Ezt először a 40+  fok akadályozta meg, amikor már maga az életben maradás is egész napos programnak tűnt, nemhogy az, hogy én festőhengerrel hadonásszak a fürdőben. Most pedig az edzés fáraszt le pont annyira, hogy hosszas mérlegelés után arra jutottam, tulajdonképpen nincs is semmi baja annak a falnak. Kibírta eddig is. Majd tavasszal újraértékeljük a kapcsolatunkat...

Ezek a tevékenységek, mint az edzés, a kalóriaszámolás, meg az, hogy úgy főzzek, hogy nekem is jó legyen, a gyerekek is megegyék, és lehetőleg ne kelljen három külön vacsorát gyártani, nagyjából elviszik az összes maradék kapacitásomat. Ezen felül már maximum annyit tudok hozzátenni az élethez, hogy random helyeken lefekszem, és ha szerencsém van, el is alszom. Mert közben persze minden más is ugyanúgy itt van. A munka, a háztartás, a gyerekek, az ügyintézés, az összes 'anyaaaa, hol van…?", meg ősszel ráadásul a kert is hirtelen úgy dönt, hogy most lenne ideje intenzíven foglalkozni vele,

Emlékeim szerint decemberig innentől nagyjából nem is látunk ki a programokból. Jön mindenféle sulis várás, szülinapok, kirándulás, szüret, felvonulás, Halloween, ami körülbelül az egész októbert megszállja, aztán mire az ember azt hinné, hogy végre kifújhatja magát, már ott áll a karácsony a küszöbön egy doboz égősorral.

Szóval most még kiélvezem ezt a pár napot, amíg elméletileg nyár van és nem kell vekkerre kelni. Aztán kezdődhet az őszi őrület, csak most már időre. :D

A kor csak egy szám, a palacsinta viszont valóság

Ha már feljött a huszonéves fiúkról a téma, megírom már… bár lassan olyan a blogom, mint valami kiélt nőé. Esküszöm, a napjaim nagy része nem a lidérckedő férfiak körül kering. Sőt, mostanában eléggé rajtam van az az érzés, hogy oké, jó, szép, kedves, vonzó, akar engem, remek. De én úgy érezném, hogy megtiszteltetés, hogy közöm van hozzá?

Na, de akkor jöjjön a huszonéves fiú-etap.

Először is a klasszikus nyitómondat:

- Tényleg 41 éves vagy? Ne már! Én azt hittem, velem egyidős vagy.

Ha nagyot akar mondani, akkor természetesen fiatalabbnak hitt. Ilyenkor az ember megköszöni, és nem kezd bele abba, hogy azért remélhetőleg nem nézek ki 23-nak, mert akkor valamit nagyon elbaszott a természet.

Aztán jön az abszolút kedvencem:

- A kor csak egy szám.

Imádom! Ez mindent visz. Igen, csak egy szám, ahogy a bankszámlaegyenleg, a vérnyomásom és a büntetőpontok is, mégis akad közöttük néhány, amelyikkel mégis csak érdemes foglalkozni.

Majd érkezik:

- Én mindig is az idősebb nőkhöz vonzódtam.

Nagyon köszönöm szépen, egyetlen mondattal sikerült egyszerre megpróbálni felszedni és leöregezni. Imponáló.

A következő szint:

- Engem nem zavar a korkülönbség.

Ne őrjítsenek meg, ez különösen kedves. Már csak azért is, mert eddig nem tudtam, hogy nekem az volt a problémám, vajon őt zavarja-e. 

Aztán előbb-utóbb eljutunk oda, hogy:

-Én sokkal érettebb vagyok a koromnál.

Hjajj, ezek a koravén huszonéves pasik, akik mélyen átérzik a válás, a gyereknevelés, a korkülönbség és a "kezdődik az iskola, mindjárt megőrülök" problémakörét. Csuda fickók, nem? 

Ahogy Panna írta, persze 40 fölött legyezgetheti az ember hiúságát, amikor egy fiatal, magas, okosnak tűnő, kitesizett, kezdő alfahím kinézi magának. Nyilván nem sírom tele miatta a párnámat. 

Szerintem egyébként valahol itt szokták benézni ugyanezt a 40+-os férfiak is. Mert persze, egy huszonéves nő vagy férfi lehet gyönyörű, okos, érdekes, lehet vele baromi jó beszélgetni, és még az is lehet, hogy bizonyos dolgokban meglepően érett. Csakhogy érzelmileg és élettapasztalatban ritkán tart ugyanott, ahol az, aki mögött van már +20 év felnőtt élet. És ezzel semmi baj nincs. Nem élte még meg. Nem is dolga megélni 30 előtt azt, amit más negyven fölött.

Hozzáteszem, nekem egy jól karbantartott 40+-os férfi sokkal inkább férfi, és sokkal vonzóbb, mint egy huszonéves fiú. Nem azért, mert az utóbbi ne lehetne szép, hanem mert engem már önmagában a feszes segg nem győz meg arról, hogy közöm is legyen a tulajdonosához.

Volt például egy egész ígéretes jelentkező. Valahol kinézett magának, levadászott, aztán kiderült, hogy 29 éves és gimnáziumi tanár. Ráadásul elit gimiben tanít, tehát még azt sem lehetett mondani, hogy agyatlan, és gyereket is látott már közelről, bár nyilván munkaidőben ez egészen más műfaj. De nála is hamar előjött ugyanaz a jellegzetes huszonéves vibe: "nem találom a helyem", "a szüleim nem értenek meg", "nem tudom, merre tart az életem". És tulajdonképpen itt esett le, hogy ez az egész mennyire logikus. Mert ők ugyanúgy nem találják a helyüket, mint mi csak teljesen más helyen keresik.

Mi 40 körül már azt próbáljuk kitalálni, hogy abból, amit az elmúlt 20 évben felépítettünk, elrontottunk, túléltünk, elengedtünk és újrakezdtünk, mit akarunk megtartani a következő húszra. Ők meg még azt próbálják kitalálni, hogy egyáltalán mit akarnak felépíteni. Mindkettő lehet egy nagy egzisztenciális válság csak az egyiknél anyád nem ért meg, a másiknál pedig hétfőn 7:45-re vinni kell a gyereket az iskolába. :D

Külön fárasztó, hogy ezek a fiúkák rendszeresen életük szerelmét látják meg a negyvenes nőben. Szerintem már írtam róla, hogy hát persze. Általában egy velem egykorú nőnek már nem kell lakhatást biztosítani, van valamiféle egzisztenciája, a gyerekei is megvannak, és jó eséllyel nem azon gondolkodik, hogy a következő férfival alapítson családot. Szóval lehet menni anyuhoz szexelni, palacsintázni, aztán este szépen hazatakarodni, mert anyu nem akarja, hogy ott aludjanak. Ez tulajdonképpen egy egészen kiváló konstrukció. A fiú szabadon van engedve, a 40-es nő meg megkapja a pasiból azt, amit akar, és szerintem részben pont ezért történik meg olyan könnyen, hogy a huszonéves férfi azt érzi.... szerelmes. Hát könyörgöm, melyik férfinak ne lenne ez a tökéletes kapcsolat? Van egy független nő, akit szexinek lát, nem kell megmenteni, eltartani, beköltöztetni, nem kérdezi meg három hét után, hogy akkor merre tart ez a kapcsolat, és még palacsinta is van. Persze, hogy azt hiszi, megtalálta élete szerelmét. Lehet, hogy csak megtalálta élete első olyan nőjét, akinek nincs rá szüksége. :D  Nem mindegy. 

Egyébként a best of az volt, amikor a fiú chatgpt-vel megcsináltatta a közös fotóninkat, majd elküldte, hogy na ugye, milyen jól nézünk ki egymás mellett, akkor randizom-e vele? :D Érted, nem simán randira hívott, hanem előbb vizuális prezentációt készített a potenciális kapcsolatról. Hogy néznénk ki ősszel egy kiránduláson. :D :D :D  Már csak egy SWOT-analízis hiányzott. Mire eldöntöttem volna, hogy randizom-e vele, a AI szerint már két éve együtt éltünk. :D

Egy nálam idősebb nő azt mondta nekem: "Most körülbelül ott tartasz, hogy ha akarsz, a fiúval randizol, ha akarsz, az apjával. Te vagy a jolly joker. Élvezd ki, mert sajnos nem tart örökké." Hát köszönöm....ennél pontosabb használati utasítást a 40-es éveimhez azóta sem kaptam. 

Ja igen, a lényeg, végül randiztam a huszonéves tanár fiúval. :D Nagyon lelkes volt. Túl lelkes. Kicsit dark is mellé, és szerintem minden adottsága megvan ahhoz, hogy egyszer tökéletesen jó, kiégett 40+-os csávó legyen belőle csak még ki kell várni. Engem mindenesetre nem sikerült meggyőznie arról, hogy ez most jó ötlet lenne. A chatgpt által elkészített közös családi fotóalbum ellenére sem. Aki viszont talált magának fiatalabb pasit -mert ilyenről is tudok -, az nyugodtan nyomja. Nem csak a férfiaknak jár a fiatal buksza. Nekünk is lehet insta-modell pasink, csak mi valamiért még megpróbálunk beszélgetni is vele. 

Köszönöm a figyelmet.

Így legyen ötösöm a lottón

Most lehet, hogy sokan megköveztek, de az utóbbi időben egyre többször jutott eszembe, hogy egyébként kapja be a vörös séf, mert mennyire hozzám illő lenne. Egyrészt én kifejezetten szeretem, ha valaki nem szokványos. A "teljesen normális, semmi különös" emberekkel valahogy sosem tudtam mit kezdeni. Másrészt a vörös séffel meglepően sok mindenben értettük egymást. Hogy csak a zenét mondjam. Szerintem nekem még egyetlen pasim sem volt, akinek ennyire ugyanaz lett volna a zenei világa, mint nekem. Aztán ugye tud főzni. Titkon cukrász is és amikor láttam főzni, az az én szemeimnek egészen dögös volt. Ennél azért tovább nem mentem a gondolatban. Volt nekem elég bajom, és úgy voltam vele, hogy nem szép dolog ilyesmiken merengeni. Beraktam szépen az egészet valamelyik hátsó fiókba az agyamban, aztán mentem tovább élni az életemet.

Mert most egyébként ezt próbálom... élni az életemet. Például eljárok fotózni, és egészen elképesztően jót tesz nekem. Felnőtt emberek között vagyok, felnőtt dialógusokat folytatok, dolgozom, jövök-megyek, és rengeteg új embert ismertem meg. Mióta egy kicsit kiszabadultam itthonról, akkor jöttem rá igazán, hogy ez mennyire hiányzott. Sőt, szívem szerint még többet lennék máshol. Amikor csak lehetőségem van rá, megragadom és lelépek. Elmenni fotózni, dolgozni, emberek közé, bárhová, ahol történik valami. 

Közben az idegrendszerem is kezd átállni erre a "szingli anyuka" üzemmódra. Kezdem megszokni, hogy innen-onnan állandóan megkörnyékez valaki, aztán vagy lesz belőle valami, vagy nem, vagy eltűnik, vagy előkerül, és tulajdonképpen semmi sem biztos. Régebben ez valószínűleg sokkal jobban megviselt volna. Most meg? Clark Kent egyik pillanatról a másikra bezárt, és tudjátok mit? Meg sem lepődtem. De még csak igazán meg sem ütött a dolog. Az Esőember hozzá képest társasági ember. Gyakorlatilag teljesen lekapcsolta magát a világról. Amikor nem dolgozik, akkor játszik valamilyen számítógépes játékkal. Dialógus nulla, kapcsolódás nulla. Mintha valaki egyszerűen megnyomta volna rajta az "Off" gombot.

Próbálta elmagyarázni, mi történik benne, csak hát még az sem igazán ment neki. És itt nem arról beszélünk, hogy valakinek nincs kedve emberek közé menni, vagy hogy introvertált, vagy hogy egy fárasztó hét után inkább otthon marad. Például elmenni a sarki boltba kenyérért számára nem nehézség, nem kellemetlenség, nem az van, hogy "jaj, nincs kedvem", hanem nem lehet...! Egy felnőtt férfival nem lehet bemenni egy 40 négyzetméteres sarki boltba. Ezt nehéz úgy leírni, hogy érződjön, milyen közelről látni. Mert egyrészt sajnálom, tényleg... másrészt viszont rémisztő és sajnos vagy nem sajnos azt is érzékelte rajtam, hogy engem ez megrémít. A végtelen empátia ugyanis nem ugyanaz, mint a végtelen kapacitás.

Most nagyjából ott tartunk, hogy ő bizonytalan időre "lekapcsolódik a világról". Értsd: rólam is. Majd egyszer talán visszatér, vagy nem. Nem akarja nekem "rontani a levegőt" a viselkedésével, és majd ha egyszer vissza tud jönni, megnézi, én éppen hol tartok az életben. Erre tulajdonképpen nem is tudok mit mondani. Úgy gondolom, van bennem egy elég nagy adag empátia, na de ekkora nincs. Főleg azért nincs, mert közben azt látom, hogy bizonyos dolgokra azért van kapacitás. Lehet gondolkodni hajhosszon, hajszínen, tetováláson, szakállon, külső változtatásokon. Csak amikor az emberi kapcsolatokból megtelik, akkor egyszerűen leáll a rendszer. És az "emberi kapcsolatok" alatt sem valami féktelen társasági életet kell elképzelni, hanem kábé semmit. Azon merengtem, hogyan és mennyi idő lenne eljutni mondjuk addig, hogy leül két másik barátom mellé enni. Erre az volt a válasz, hogy ő nem szereti, ha 3-nál több ember veszi körbe. He? Szóval se barátok, se család, se különösebb társasági élet. Munka és videojáték.

Különben azt hiszem, miattam rettenetesen megerőltette magát. Valószínűleg amit én az elején az ő normál működésének láttam, az neki valójában folyamatos erőfeszítés volt. Egy ideig tudta hozni, aztán elfogyott hozzá minden erőforrása és ezt valahol értem.Csak attól, hogy értem, még nem tudok benne élni és fogalmam sincs mit kell ezzel kezdeni. Nem szeretnék egy felnőtt ember mellett állandó készenléti szolgálatban lenni. Figyelni, hogy minden rendben van-e, nem kap-e pánikot, nem lesz-e rosszul, mit bír el aznap a világából, és vajon egy teljesen hétköznapi program éppen megugorható-e.

Egy ponton túl ez már nem kapcsolat, hanem ügyelet és én most éppen az ellenkező irányba tartok. Kifelé. Emberek közé, megint kíváncsinak lenni a világra. És természetesen mikor kerül elő újra a vörös séf...? Persze, hogy pont most. Ráadásul úgy emelt a téten, hogy lányos zavaromban konkrétan nem tudom, mit gondoljak. Nem tudom, hogy szoftvert frissítettek-e nála, lejött-e róla valamilyen stressz, átok vagy rontás, esetleg titokban kicserélték egy újabb modellre, de az utóbbi időben egészen megcsillogtatta magát. Én pedig csak nézek, mert az időzítése tökéletes.

Clarkent éppen teljes rendszerösszeomlásban van, én pedig kezdek belefáradni abba, hogy kerülgessem az összeomlás romjait. Segíteni nem lehet, mert elzárkózik. Kihúzni belőle nem lehet. Megoldani helyette nem lehet... És közben ott van valaki más, akiről korábban azt gondoltam, hogy inkább jobb nem gondolni semmit, most pedig egyszer csak elkezdett úgy viselkedni, hogy kénytelen vagyok gondolni róla valamit. Még mondjuk nem tudom, hogy mit. Talán most először nem is akarom azonnal tudni, mert kezdem megtanulni, hogy nem minden férfiból kell rögtön történetet írni. Nem kell előre eldönteni, ki marad, ki megy, kivel mi lesz, és melyik mondat mit jelentett. Egy dolgot viszont most már egészen biztosan tudok, hogy én nem akarok többé valaki mellett egy helyben állni csak azért, mert ő éppen nem képes mozdulni.

Ha vissza akar jönni a világba, majd visszajön. Én addig megyek tovább, és ha útközben egy vörös séf történetesen nagyon jól főz, ugyanazt a zenét szereti, mint én, titokban cukrász, és még szoftvert is frissítettek rajta… hát most már nem fogok úgy tenni, mintha nem vettem volna észre.

Clarkent-et meg sajnálom és igazából nem is tudom, hogyan tud funkcionálni ebben a világban. Ha nem lenne ennyire online a világ, én nem is tudom mi lenne vele. Pont neki és a hozzá hasonló embereknek kellenének otthonok, lakóházak, mert egyébként tudnak dolgozni, ellátni magukat, valamennyire élni, de sok dolog alól tehermentesíteni kellene őket. Azt nem tudom, hogy egyébként mennyire van szeretetre szüksége vagy hogyan? Időszakosan? De erre ki és, hogy képes? Amúgy lehet neki egy auti csaj kellene, akivel ez teljesen jól menne csak közben meg én tetszem neki. 

Agrrrrhhhh.... ne legyetek szinglik.... és még nem is meséltem a huszonéves fiúkák elképesztő nyomulásáról, de majd sorban. Először ezt kell feldogozni. 

Vörös séf

Nos, Clarkent (a pasim) és én továbbra is éljük a hétköznapinak mondható és kevésbé hétköznapinak mondható életünket. Kezdek gyanakodni, hogy ragályos az élete. Ma reggel például önként keltem fel korábban edzeni csak azért, hogy az ő napirendjével haladjak. Egyrészt, mert jó. Másrészt... mert jó. Az indoklás továbbra is az erősségem.

De még Clarkent előtt volt egy másik próbálkozás is, a Vörös séf. Velem egyidős, van egy lánya, Budán lakik, egy menő budai étterem egyik séfje, szereti az elektronikus zenét, vörös a haja, kék a szeme, félig német. Papíron gyakorlatilag rám optimalizálták. Aztán megszólalt... Kiderült, hogy egy óriási primadonna, és már a kezdetektől olyan hangulatot tudott teremteni, mintha tizenöt éve házasok lennénk, lenne két közös hitelünk, egy elfáradt, rideg kapcsolatunk, és mindketten titokban számolnánk, mikor megy már el a másik otthonról.

Két randit éltünk meg. Az egyiken palacsintát sütött nekem. Gondoltam, jó- jó palacsinta, azért ettől még nem nyílik új Michelin-csillagos éttereme Budán. Aztán megkóstoltam, és sajnos be kellett látnom, hogy egy séf még a palacsintát is sokkal jobban tudja megcsinálni. Megtanította a trükköt, úgyhogy most már én vagyok a legjobb palacsintát sütő anyuka. Végül is nem volt teljesen hiábavaló az ismerkedés. Romantika nem lett belőle, de a gyerekek profitáltak.

Egyébként a mai napig nem sikerült eldöntenem, hogy a Vörös séf jó arc-e, vagy csak nagyon látványosan megviselte az élet. Az exfelesége szerintem rendesen szétkapta, ő pedig azóta minden új nőre rápróbálja ugyanazt a régi forgatókönyvet. Párszor szóltam neki, hogy engem legyen kedves nem összekeverni vele, én is hozok bőven rossz tapasztalatot, de ha azt mind rávetíteném arra, aki újonnan belép az életembe, akkor egyedül beszélgethetnék a fallal. Néha szoktam is. 

Nála az volt a konfliktuskezelés, hogy ha valami nem tetszett, elhallgatott. Aztán napokkal később előjött, elmondta, mi baja, majd újra elhallgatott. Én közben remekül elvoltam, legfeljebb néha találgattam, hogy most éppen mit követtem el. Ezt nem a férfiak szokták? Két, többnapos némafilm után arra jutottam, hogy ezt a műfajt már láttam, és nem kérek új részt belőle. A slusszpoén, hogy egy hete feltámadt, és közölte, hogy mi valójában remek barátok lennénk. Mondtam neki, hogy rendben, Séf. Erre megsértődött... Kiderült, hogy én túl szó szerint értelmezem a "barát" szót, mert az ő fejében ehhez járt volna még idő, tisztelet, elfogadás és feltehetően valami ködösebb prémiumcsomag is. Én viszont jeleztem, hogy a barátság extrákkal klubban 2007-ben lejárt a tagságim, és azóta sem újítottam meg. Ő állítólag nem is arra gondolt. Persze - persze. 

Végül úgy váltak el útjaink, hogy igazából én sem tudom, mi lett a vége, mert egyszer csak nem válaszolt. :D Ofkorsz. Lehet, egy hét múlva újra előkerül egy módosított szerződéstervezettel. Ezt fogjuk még 2036-ban is gyűrni, időről időre frissített feltételekkel, bár jeleztem neki, hogy jelenleg nem írok ki új tendert. Szerintem azért értette a helyzetet, és rájött, hogy míg ő vörös koboldként duzzogott a házában, én addig vidáman továbbszökkentem az élet mezején.

Egyébként még gonosz is lehetnék így első hallásra, de volt néhány olyan mondata is, amelyek után csak azért nem küldtem el azonnal a búsba, mert úrilány vagyok, meg mert szeretem a jó sztorikat. Már az első randink is úgy alakult, hogy körülbelül egy óra után azon röhögtem magamban, milyen jó történet lesz ebből. 26 fokos napsütésben éppen meghalni készült, mert állítólag vörösebb, mint én. Aztán annyit nyafogott, hogy végül rászóltam, ha nem hagyja abba a picsogást, beviszem az erdőbe, és otthagyom a szúnyogoknak, amelyektől egyébként halálosan retteg. Szegény. 

Van bennem némi félelem, hogy egyszer még előkerül, és addig gondolkodik, amíg végül arra jut, hogy tulajdonképpen egy a fene, szerelmes belém. Sajnos ezek a történetek nálam hajlamosak ilyen kanyarokat venni, de ne legyen igazam. Egyébként tényleg simán lehet, hogy valakinek ő lesz a főnyeremény, mert van benne potenciál csak kell hozzá egy olyan idegrendszer, amilyen nekem már nincs. Bár - és most a férfi olvasóim egy pillanatra nézzenek félre - szerintem minden pasit újra kell huzalozni egy kicsit. Csak nem mindegy, hogy egy szoftverfrissítésről beszélünk, vagy teljes kábelcseréről. A korábbi sérelmek elleni védekezés valami egészen elképesztő teljesítmény tud lenni. Csak amikor az ember azt veszi észre, hogy nem vele beszélgetnek, hanem az exszel, csak éppen az ő arcát tették rá... na, ahhoz én már túl öreg színésznő vagyok. A szereposztást ezúttal inkább visszaadtam.

Szóval ehettem volna jókat egy menő budai étteremben, aztán egy budai kéróban is, de végül nem így alakult.  A slusszpoén az volt, amikor megkérdeztem tőle:"De Séf, még az sem csúszott ki a szádon, hogy egyáltalán tetszem-e neked." A testbeszédet hagyjuk, úgy tűnik, a német ág nem ezen a csatornán kommunikál. És erre nem azt mondta, hogy "dehogynem, nagyon tetszettél", hanem azt:"A külsőddel nem volt baj."

Na hát ilyen romantikus bókot is régen kaptam. Tulajdonképpen esztétikailag megfeleltem a műszaki átvételen. Bár lehet, hogy egy félig német pasitól, aki milliméterre pontosan díszíti a tányérokat és grammra méri a hozzávalókat, az "a külsőddel nem volt baj" valójában egy lángoló szerelmi vallomás. Csak már megint hálátlan dög vagyok, és nekem ez valamiért nem volt elég. 

Egyszer élünk

Kicsit kinyitottam a blogot, mert rájöttem volt olyan ember, aki szerintem kimaradt a meghívóból. Mindegy, bátor leszek... egyszer élünk nem?  Azt nem akarom, hogy az exem olvassa, de mivel úgyis annyira nárci, hogy csak azt nézi ami róla szól, ezért szerintem már a címét is elfelejtette a blognak. 

A férfi, akit előbb megismertem, mint megláttam

Nagyon úgy néz ki, hogy van pasim. Vagyis, hogy őszinte legyek, mi ezt meg is beszéltük. Járunk, mint a tinik. Már csak az hiányzik, hogy megkérdezzük egymástól, ki kísér haza a suli után. De egyrészt ez nekem is fontos volt a hektikus élet után, neki meg talán még fontosabb. Szóval dedó ide vagy oda, ez azért az én koromban (hahaha) is fontos kapcsolati pont.

Nem is tudom, honnan kellene kezdenem a sztorit. Megismertem a neten, de nem randioldalon, tehát hivatalosan még mindig állíthatom, hogy én nem randizgattam az interneten. Elkezdtünk beszélgetni, először csak néhány órát írogattunk, aztán már egész nap, és valahogy minden olyan egyszerűen ment vele, hogy az már eleve gyanús volt. Aki ismeri az előéletemet, tudja, hogy nálam az egyszerűség önmagában red flagnek számított.

Nagyon tisztelettudó volt, nagyon figyelmes, és szeretném kihangsúlyozni, hogy tényleg nagyon figyel. Nem olyan férfiasan figyel, hogy öt perc múlva visszakérdez, miről beszéltem, hanem észreveszi, ha valami nem olyan, mint szokott lenni. Nem akarom sokáig kerülgetni, szerintem ő valószínűleg egy felnőtt autista. Diagnózis nincs, de azért elég erős a gyanúm nekem is, és saját magának is. Mondhatnám úgy is, hogy elég autisan éli az életét. Precíz rendszerek, rutinok, lakásból kizárólag indokolt esetben kilépés, spontaneitás pedig csak előzetes egyeztetés alapján.

Mikor ezek már kiderültek róla, én közben továbbra sem láttam rendesen a külsejét. A hangját viszont már hallottam és az olyan volt, mintha valaki verbálisan simogatna, szóval ott azért már nem álltunk rosszul. Aztán mégiscsak küldött egy kondis képet, amin az arca nem látszott. Na, ott azért majdnem leestem a székről, hogy tessék? Ez most valami átverés? Miért van egy otthon ülő, precíz rendszerembernek ilyen teste?

Az arca továbbra is titok maradt, ő viszont elhívott randizni. Még azt is felajánlotta, hogy ha élőben nem jön be nekem, nyugodtan hazamehetek, nem fog megsértődni. Én meg addigra már pontosan tudtam, hogy ez teljesen fölösleges óvintézkedés. Annyit beszélgettünk, annyira jó volt vele, hogy őszintén nem érdekelt volna, ha úgy néz ki, mint egy kissé fáradt könyvelő egy bezárt SZOT-üdülőből.

Aztán találkoztunk.

És hát itt jött a hab a tortán... vagy inkább a teljes cukrászda. Mert ezt a visszahúzódó, otthon ülő, rendszerekben élő fura bogarat valahogy nagyon nehéz összeegyeztetni azzal, hogy ránézésre simán lehetne egy nagy csajozógép. 190 centi, van haja, és nem is kevés, szép a pofija, ki van tesizve, megvan a six pack, a bicepsz, a tricepsz meg a teljes anatómiai atlasz, ráadásul ki is van varrva. Mondanom sem kell, hogy bejött. Pont a zsánerem. Csak közben nem csajozógép, hanem inkább egy limitált kiadású, lakásban tartandó különleges példány.

És hogy miből gondoljuk, hogy autista? Hát... egyrészt nekem van benne némi rutinom a Kicsi miatt, úgyhogy bizonyos dolgokra hamar felkapom a fejem. Amikor azt mondta, hogy neki napirendje van, arra gondoltam, persze, hát mindenkinek van valami napirendje. Elugrok a boltba, aztán ha már arra járok, beugrom a drogériába, aztán eszembe jut, hogy még kenyér is kell...Na nem. Nála a napirend tényleg napirend. Órára lebontva. Mikor kel, dolgozik, edz, eszik, zenél, stb. Nagyjából minden nap ugyanúgy néz ki kivéve a hétvégét, ami szinte ugyanaz csak nincs munka és akkor lehet többet hobbizni. 

Meg is kaptam a menetrendet. Konkrétan tudom, hogy éppen hol van. Mondjuk nem túl nehéz kitalálni, vagy a konditeremben van, nyakig beöltözve, mert valamiért szégyellős vagy otthon. De ha otthon van, akkor is tudom, hogy éppen mit csinál. És most kapaszkodjatok meg...Minden. Egyes. Nap. Ugyanazt. Eszi. Én meg ott ülök, és próbálom feldolgozni ezt az információt, miközben én még azt sem tudom reggel, hogy délben mit fogok kívánni.

Érdekes módon vannak dolgok, amikért simán átlépi a saját határait. Például elmegy egy 5-8 órás tetoválós sessionre, még akkor is, ha előtte kisebb pánikrohamokat él át. Ugyanígy eljár orvoshoz, szűrésekre, kezelésekre. Foglalkozik magával, nem arról van szó, hogy bezárkózik a világ elől,csak... ha rajta múlna, a négy fal között lenne a legboldogabb.

Persze miattam megmozdul. Sőt, miattunk ki is lépked a komfortzónájából. Bár azt hiszem, pontosabb úgy fogalmazni, hogy nála létezik a szingli napirend, és létezik a barátnős napirend Hogy ez hosszú távon hogy működik majd, azt még én sem tudom. Ő viszont már az elején azt mondta, hogy őt meg kell tanulni, cserébe egy dolgot garantál, vele évekre előre lehet tervezni. Mondtam is neki, hogy ezt valahogy nem nehéz elhinni. 

Azt is el tudom képzelni, hogy ezért választotta sokáig inkább a magányt. Mert amennyire egyszerű neki a saját rendszerét követni, annyira nehéz lehet ezt egy másik embernek elfogadni.

Na és akkor itt jövök én. Én, aki két lábbal rúgom be az ajtót, hogy: "Helló, Bébi! Miért van rajtad még ruha?"

Szerintem egyébként pont ezt szereti bennem meg, hogy én simán elmegyek bevásárolni, ha éppen ahhoz van kedvem. Nem rendelem meg minden szerdán 11 és 13 óra között ugyanazt a bevásárlást, miközben a futár kis pöttyét követem a térképen, hogy lelkileg felkészüljek az érkezésére... Szóval majd meglátjuk, hogy sikerül-e összecsiszolódnunk. Ő egyébként aggódott ezen. Én meg mondtam neki, hogy jelen pillanatban csak ő meg én vagyunk. A gyerekek, a nagy családi karácsonyok, a logisztikai rémálmok és minden más még nagyon messze van. Egy lépés egyszerre. Nekem egyébként most idegrendszerileg elképesztően jól jön az ő kiszámíthatósága.

Az első randikról annyit osztanék meg, hogy volt olyan, hogy csak ültünk egymás mellett, és percekig nem szólt egyikünk sem. Volt olyan is, hogy egyszerűen csak nézett rám. Nem 20 percig, mielőtt valaki elkezdene aggódni. De hosszabban, mint amit az emberek általában megszoktak. És tudjátok mit Egyáltalán nem volt kínos. Előre szólt is, hogy neki a szóbeli kommunikáció sokkal nehezebben megy. Én meg valahogy tökéletesen elvoltam mellette. Nem éreztem azt a kényszert, hogy a csendet mindenáron ki kell tölteni. Egyszerűen csak jó volt.

A Kicsi lányom autista. A két legjobb barátom közül az egyik ADHD-s, a másik AuDHD-s. Cinus legjobb fiúbarátja ADHD-s, a legjobb kis barátnője pedig autista és diszes. Most akkor tényleg lepődjek meg azon, hogy végül belezúgtam egy olyan férfiba, aki valószínűleg szintén neurodivergens? Ha így nézem, inkább az lett volna furcsa, ha nem.

Egyébként nagyon könnyű őt szeretni. Annyira cuki. De közben valahol fáj is látni, hogy inkább a magányt választotta hosszú időre. Nem azért, mert nem vágyott kapcsolódásra, hanem mert érezte, hogy kilóg, hogy másképp működik, és hogy a négy fal között sokkal biztonságosabb a világ. Persze ilyenkor mindig a Kicsi jut eszembe. Hogy egyszer majd ő is találjon valakit, aki nem megjavítani akarja, csak egyszerűen rárúgja az ajtót, besétál az életébe, és azt mondja:"Na, szevasz. Én szeretlek így, ahogy vagy."

Ebből sem lett randi

Csávókám megtalált egy platformon. Elkezdtünk beszélgetni főleg válás-gyerek témakörben. Ez nem egy randi platform, szóval nem is az volt a célom, hogy pasit fogjak. Ő viszont felvetette egy ponton, hogy lehetne találkozni. Mondtam neki, hogy álljunk meg egy szóra, előbb meséljen magáról. Elkezdett. Aztán szóba jött a jóga, meditálás és a következő beszélgetés szó szerint lezajlott: 

Csávókám: Felrajzolom a Reiki szimbólumokat, mester, táv, mentál, erő. Kérem a Teremtőtől Jézus Krisztus fényét, oldom és küldöm a Fénybe az átkot, rontást, negatív energetikai cselekedeteket és hívom vissza a kegyelem ezüst sugaraként. Hívom Mihály Arkangyalt és más arkangyalokat, kérek tőle spirituális védelmet és oltalmazó zafír pajzsot. Hívom a 7 csillag mestereit, amelyek beavatását megcsináltam, Arcturus, Polaris, Pleiadok, Vega, Beleguise, Rigel és a Syrius mestereit. Kérek tőlük csakra tisztítást és nyitást, aura, fénytest, finomtest energizálást. Tisztítsák meg és töltsék fel az éter, az asztrál, a mentál, az okozati és a spirituális testemet. És mindezért mindenkinek köszönetet mondok és hálát adok. ✨🙏😇💫

Én: Én lefekszem a földre hulla pózba és próbálok nem elaludni. 😀



Anélkül, hogy megbántsam bárki spirituális nézeteit de: mi a viharvert élet van? Elmondása szerint fos élete van, harcban van a világgal, de legalább reiki mester, Tarot-kártya guru, asztrológus tanonc meg még mit tudom én micsoda. Nagyon úgy tűnik, ez sem segít megoldani a problémákat, de jó, hogy ő elhiszi nekem ehhez nem tudom mennyi LSD kellene. Mondtam neki, hogy köszönöm az érdeklődést, de az asztrál testem van már csak jelen a beszélgetésben a valódi testem már rég lelépett és, hogy ezer százalékra mondom, nem én vagyok az embere.