40

40 éves lettem. Mondjuk nem csap arcon, azért nem ért váratlanul a dolog. Van ez a mondás, hogy a kor az csak egy szám. Hááát... azért 40 év, az 40 év. Ezt a testünk érdekében jobb tudomásul venni. Meg van a másik mondás, hogy a 40 az új 20. Ezt nagyon nem is szeretem. A 20-as éveknek is megvolt a szépsége, a maga örült dübörgésével, hedonizmusával és tényleg fittebb és feszesebb voltam, de olyan már nem leszek és őszintén? Hülyén is nézne ki, mert fejben már nem ott tartok.  

Régebben gondolkodtam rajta, hogyha lenne egy csomó pénzem, akkor elmennék-e én is plasztikáztatni magam vagy sem. Úgy gondoltam; áh nem. Akkoriban - mikor ez a gondolat átfutott az agyamon - Cinus készített rólunk egy szelfit és rátett valami filtert, ami megváltoztatta az arcom és kijavította a nagy "hibáimat". Például a jellegzetes, nagy, karikás és táskás szemem, meg a ráncaimat. Sosem volt bajom a szemeimmel, de sokat bántottak érte és ha be kellett szólni nekem, az első az volt, hogy a szemeimre kaptam megjegyzést. Azért többen azt is mondták, hogy ez olyan "Penny szem" és, hogy ezt szeretik bennem. Visszatérve a Cinus szelfijére, ott láttam meg milyen lenne, ha nem lenne nagy, táskás, karikás a szemem. Teljesen elvesztettem tőle az arcom karakterét és nagyon nem tetszett az a kép. Így plasztikázni valószínűleg nem fogok. Azzal főzök, ami van. 

A mai családi szülinap tök jó volt, pont olyan kedves, csendes, mint amilyet elképeltem. A Kicsi itthon van, mert megint betegeskedik, Cinust előbb elhoztuk a suliból, aztán összeültünk anyuékkal az ünnepi asztalhoz. Az egyik kedvencem volt; kacsa és sült gyümölcsök. Utána két tortát is kaptam. Végül nagy ajándékozás kerekedett, pedig nem számítottam rá, mert az okosórát és egy új telefont már előre megkaptam, vagyis inkább úgy mondom birtokba vettem. Viszont a lányok is készültek nagyon, tőlük is kaptam külön-külön csodaszép ajándékokat és anyukámék is elláttak még csokikkal, könyvvel. Majd végül jött az, amire nem számítottam, kaptam egy Polaroid kamerát a férjemtől. Aki ismer az tudja, hogy már gyerekkorom óta vágyom rá és ami az érdekes, hogy semmit nem tudtam erről a meglepetésről, de pár napja letöltöttem egy olyan app-ot amivel lehet Polaroid szerű képeket csinálni és ha már letöltögettem, akkor a Polaroid app-ot is letöltöttem csak, hogy ott legyen és emlékeztessen arra, hogy majd egyszer nekem is lesz. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ez a mai nap lesz. 

Csináltunk is pár fotót, közös családit, a lányokról és a kutyáról és véletlenül egy "elsült" a kezembe, de még az is olyan jó lett. A Polaroid egy életérzés, egy hobbi, annyit lehet vele művészkedni, akár kép készítésekor, akár utána, hogy hogyan használjuk fel. Egészen más, mint telefonnal fotózni. Rá kell készülni, át kell gondolni, aztán lehet várni, hogy elkészüljön a kép. A hiedelmekkel ellentétben nem rázni kell, hanem lefordítva, sötétben tartva várni 15 percet, hogy elkészüljön. Nagyon jó volt együtt várakozni rá. Megmutatni a gyerekeknek, hogy van más világ is. Ahogy látom, meg olvasok után a képek még a következő napokban is fognak "érni". Kaptam hozzá egy kifejezetten Polaroid fénykép tartót is, de most nagyon úgy érzem kellene kézzel írt naplót is vezetnem, amit bárki elolvashat és abba is Polaroid képeket használni. Úgy örülök neki, mint egy gyerek, pedig....40 éves lettem.... 

Ez egy kamu filmtekercs kép pár nappal a 40. szülinapom előtt készült, de most már csinálhatok magamról eredeti Polaroid szelfit is. 

Itt a kis kamera. Szerintem gyönyörű. Még a dobozokat sem vagyok hajlandó kidobni, annyira jók.

A tévé fölé csipeszeltem őket. Nagyon imádom. Azt hiszem 30 napot illik állni hagyni, szabad levegőn mire be lehet tenni a fényképtartóba, de lehet kapni mágneses tartót is és mehet a hűtőre. 

Hurrá péntek!

A hét közepétől már visszaállt a rend, a lányok mentek az intézményekbe, de azért jó, hogy ma péntek van, mert kimerültek vagyunk és jó lesz holnap sokáig aludni. Utána étterembe fogunk menni, ezért főzni sem kell. Nekem sajnos a vírus úgy tűnik rá akar megint húzódni a gyomromra, ezért a jól bevált, komfort, biztonsági ételeimmel készülök ellene meg jó sok fermentált dologgal. Végre újra lehet kapni főzőbanánt, jól rá is csúsztam.

Szóval a kivizsgáláson kívül nem történtek olyan nagy dolgok kivéve, hogy sikerült belépnem a régi blogomba, ahol még javában huszonéves voltam. Nagyon más élet volt az. Az akkori, pörgős, bulimacska, szédelgő énem most csodálkozna, hogy esténként itthon horgolgatok. Huszonévesen arra számítottam, hogy ez majd 60 körül fog megtalálni. No, mindegy, nem lehet minden tökéletes. Most rákaptam a horgolásra is. Minta nélkül próbáltam horgolni egy kis hóembert és szerintem nem lett rossz, de azért lehetne jobb is, mert akár rá lehet mondani, hogy kiskacsa sálban és sapkában. Persze Cinus azonnal lecsapott rám és konkrét színkódokkal kérte, hogy csináljak neki is egy ilyen kis hóembert és azért 2,5 óra alatt csak összehoztam még egyet, ami már nagyobb lett és hóemberesebb is. Így még másnap el tudta vinni a suliba, le se tudtam fotózni. Nagyon szerette volna megmutatni az osztálytársainak, hogy az anyukája ilyet tud. Milyen cuki. Azóta azért előbányásztam mintákat és választottam is egy nagyobb volumenűt, kíváncsi leszek sikerül-e befejezni. 

Cinus egy személyben el tudna látni egy főállásnyi munkával. Leadja a rendelést mit kössek, horgoljak vagy varrjak neki. Azt szeretné leginkább ha "varró néni" lennék és mindenféle csoda jelmezeket megvarrnék neki. Kitalálja, megrajzolja, mint a jelmeztervezők és odaadja nekem, hogy meg tudnám-e varrni. Ezért arra gondoltam, hogy jobban rá kellene feküdnöm a varrás témára és mélyebben jobban. Fontolgatom, hogy a háztartási varrógépem mellé még vennék egy lock-ot is, de azt csak akkor engedélyezem magamnak, ha tényleg nekiállok őrülten varrni. Ezt már fel is írom, a 2025-ös fogadalmi listámra.

Isten és az ő csodái

Egy nyári reggelen, az építkezésen az építkezést vezető főnök – aki személyes, családi jó barátunk – leesett. Nem volt ez egy tipikus építkezési baleset, nem 5 méterről zuhant a mélybe, hanem 100-150 centiméterről, és valahogy a létrába – ami alá fordulhatott – bevágta a fejét. Látszott, hogy óriási a baj, ezért egy egész csapat érkezett ki. A tűzoltók emelték ki, miközben az orvosok stabilizálni próbálták, és jött a mentőhelikopter is. Rengeteg ember vette őt körül nagyon sokáig, és csak annyit mondtak: „Életmentés zajlik!”. Másfél órán keresztül dolgoztak rajta az orvosok, mire be tudták emelni a mentőhelikopterbe. Mindenki lesokkolódott, mert azt láttuk, hogy ennyi az élet, vagy ha marad is belőle bármi, az már életnek nem lesz nevezhető.

Egész éjszakákat és nappalokat töltöttem hideg verejtékben, és kértem Istent, hogy tartsa meg őt, mert még olyan fiatal, családja van, gyerekei vannak. Akkoriban olvastam Az ördögűző tapasztalatai című könyvet. Ez nem fikciós regény, hanem a Vatikán leghíresebb ördögűzőjének feljegyzései. Minden, amit leír, az állítása szerint megtörtént. Ami az ördögűző történeteken kívül érdekes volt számomra, az maga a gonoszról való gondolkodás. Gabriele Amorth atya rávilágít arra, hogy még a papok is kételkedve gondolnak az ördögűzésre, mert nem hisznek benne. Az atya azt mondja, ha nem hisznek a sátánban, akkor Istenben sem hisznek. Mert ha Isten létezik, akkor a sátán is létezik, hiszen tudjuk, hogy a sátán a legerősebb angyal, akit Isten letaszított. Többféleképpen magyarázza, hogyan dolgozik és munkálkodik a sátán. Nemcsak megszállja az embereket, akik majd holt nyelveken beszélnek, miközben kicsavarodott végtagokkal felmásznak a plafonra, hanem ott van mindenhol. Pusztítást, veszedelmet, rossz sorsot hoz. Mert az ördög azt szeretné, hogy az ember minél kevésbé higgyen Istenben, és minél kevesebbet tegyen azért, hogy az ördög kevésbé legyen erős. Példákat is hoz arra, hogy a világban a rosszat csak az ördög műveli, nem pedig Isten, mert Isten csak a jó forrása. Az ördög pedig minden rosszé, ilyenek lehetnek a betegségek, balesetek, általános gonoszság vagy csak valaki, aki egész nap káromkodik. Az ördög mindenhol munkálkodik, és mostanában egyre jobban érzi magát, mert az emberek egyre kevésbé hisznek és tesznek ellene, ezért egyre több helyen veszi át az irányítást. Az atya szerint bármely ember képes egy szintig ördögöt űzni, mert az ördög távol tartja magát az imától, a szentelt képektől, feszületektől. Mikor ördögűzés folyik, akkor is arra kérnek minden jelenlévőt, hogy imádkozzanak és csak imádkozzanak, mert az gyengíti a gonoszt. 

A baleset után ugyan az építkezés leállt, de sokat kellett kijárni rendezni a dolgokat. Nagyon rossz érzésekkel mentünk ki. Azt gondoltuk, hogy fenébe az egésszel, talán eladjuk úgy, ahogy van, mert mindig csak ez a borzalmas baleset fog eszünkbe jutni, hogy itt a barátunk elvesztette az életét. Aztán eszembe jutott az atya és a könyve mondanivalója. Kivittem egy keresztet az építkezésre, odahelyeztem, hogy védjen, és elmondtam pár imát sírva, miközben a lelkem kezdett megkönnyebbülni. A nap is éppen kisütött, amikor elfogott az az érzés, hogy minden rendben lesz.

72 órával a baleset után kaptuk meg a hírt, hogy talán van némi remény arra, hogy a barátunk túléli, de ekkor még mindig mély altatásban volt. Végül napokkal később sikerült felébreszteni, közben az értékei is javultak. Ez már reményre adott okot, de még mindig nem lehetett tudni, mennyire lesz ép a baleset után. Én ekkor már meg voltam győződve róla, hogy teljesen jól lesz idővel, mert az az érzés, ami ott kint körülvett és megnyugtatott, azt ígérte, hogy minden rendben lesz.

A baleset után két héttel megcsörrent a telefon. Felvettem, és a barátunk szólt bele. Először nem is fogtam fel, kellett pár másodperc, mire eljutott az agyamig, hogy ez ő, ő beszél hozzám. Szépen, összefüggően beszélt. Ma is találkoztunk. Biciklivel jött, mert még nem vezethet, de már bringázhat. Akárhányszor ránézek azt látom, hogy ő egy isteni csoda részese, mert az, hogy ő ebből így meggyógyult tényleg csodával határos. 

Nem csak én imádkoztam, imádkozott mindenki még a legnagyobb hitetlen is. Hogy a mi imáink segítettek-e? Hiszem, hogy részben igen, de mindenképpen hála és köszönet annak a sok embernek, akik meg tudták menteni őt. A hihetetlen nagy csapatmunkában és lélekjelenléttel dolgozó segítő embereknek; tűzoltóknak, mentő orvosoknak, ápolóknak és azoknak az orvosoknak, akik műtötték őt. 

Vallásos neveltetést kaptam, de nekem a vallásból egy ponton elegem lett és nem az Isten miatt, hanem az emberek miatt, akik a vallás mögé bújva tesznek rossz dolgokat. Ettől még úgy gondolom, hogy létezik a jó és létezik a rossz. Ebből pedig az következik számomra, hogy rossz hír, hogy az ördög tényleg létezik, a sokkal jobb hír pedig az, hogy akkor Isten is létezik. 

Sorozatajánló: Pingvin anyukák

Köszönöm nektek, hogy így együtt örültetek velünk a Kicsi kapcsán!

Annyira megdobta a Kicsi önbizalmát a jól sikerült kivizsgálás és, hogy tudta, hogy mennyire ügyes volt, hogy azóta megeredt a nyelve. Látszik, hogy nőtt az önbizalma, ami neki nagyon kevés volt eddig. Ma mesélte az óvónéni, hogy a Kicsi egész nap beszélt, igaz, hogy angolul, de be nem állt a szája és ilyen még nem volt. Egyébként a kivizsgáló pszichológus azt mondta, hogy már nem csak autista, hanem neurotipikus gyerekeknél is sokkal jobban megy az angol sokszor, mint a magyar. Valahogy jobban rááll az agyuk.

Más. Szeretnék ajánlani egy sorozatot vagy inkább úgy mondom, lehet velem együtt nézni, mert én sem láttam belőle sokat. A Netflixen fut és az a címe,  hogy Pingvin anyukák. Ahogy látom ez a sorozat arra hivatott, hogy atipikus gyereket nevelő szülők életét mutatja be. A főszereplőnek éppen egy autista gyermeke van, de ahogy látom a sorozatban lesz mozgáskorlátozott és Down-szindrómás kisgyerek is. Ennek én végtelenül örülök, hogyha megmutatjuk a világ diverz és ettől még nem kell kétségbe esni. A sorozat címe arra utalhat, hogy milyen is egy pingvin anya és amúgy egy pingvin szülőpár. 

A pingvin anyukák különlegessége az elkötelezett és áldozatos gondoskodásban rejlik, különösen az extrém körülmények között, ahol élnek. Az Antarktisz zord, jeges környezetében a pingvin anyák és apák közösen gondoskodnak a tojásról és a fiókáról. Az anyák azután, hogy tojást raktak, gyakran hosszú útra indulnak, hogy táplálékot szerezzenek az óceánból. Eközben az apák a tojást a lábukon tartva, a testük alá rejtve védik a hidegtől és így akár több hétig nem esznek. Amikor az anyák visszatérnek a tengerből, ők veszik át a fiókák etetésének és gondozásának feladatát, míg az apák végre maguk is táplálékot kereshetnek. A különleges kapcsolat és az együttműködés kiemeli a szülői gondoskodás fontosságát a pingvin családokban, bemutatva, hogy a túlélésért való küzdelemben mindkét szülő elkötelezetten részt vesz.Szerintem erről szólhat a sorozat, az extrém körülmények közötti túlélésről, de majd a végén tudok okosabbat mondani.

Tegnap mesélte nekem az anyukám, hogy az egyik kollégájának a gyereke is ugyanazzal az orvosi diagnózissal, mint a Kicsi, SNI osztályban kezdte a tanulást és most lett negyedikes és áttették a neurotipikusok közé, mert sokat fejlődött. Annyit elárulok még erről a történetről, hogy csak az apuka neveli az autista gyerekét anyuka köszönte szépen, de kiszállt a gyereknevelésből. Ilyen is van. 

Ha jól látom ez egy lengyel produkció. Betettem ide az előzetest, de ebben szörnyű a szinkron. A Netflixen már nem ilyen és van hozzá magyar szinkron is, teljesen nézhető. 

Úgy szeretünk, ahogy vagy!

Mindig is hittem benne, hogy a Kicsi pont annyira okos és tehetséges, mint bármelyik másik gyerek. Sőt, abban is hiszek, hogy bizonyos képességei átlagon felüliek és ha jó úton haladunk vele, ha figyelünk rá, ha megtaláljuk hozzá az utat, akkor nagyszerű dolgokat fog véghez vinni. Amit nagyon fontosnak tartottam mindig is, hogy soha, de soha nem szabad elhitetni egy gyerekkel, hogy valamire nem képes, mert a gyerek még a végén elhiszi és olyanná válik, mint aminek nem látjuk őt. Még a leglehetetlenebb, legkilátástalanabb helyzetben sem szabad elvenni a kisgyerek kedvét. Biztatni és bízni kell benne, és az élet majd rendezi a sorokat így vagy úgy. Sokszor nem is az számít a gyereknek, hogy mit tud megcsinálni vagy mit nem, hanem az, hogy őt a szülei szerethetőnek, értékesnek látják. 

Emlékszem a Kicsi 3 éves volt és kifogtuk a világ egyik legpocsékabb fejlesztőjét, aki véleményem szerint egy imposztor kókler és akinek el kellett volna kérnem a diplomáját, ami szerintem nem is volt. Nagyon lehúzta a Kicsit, de úgy, hogy ezt ő végighallgatta. Elhordta mindennek. Hogy mennyire nem képes semmire, hogy fogalma sincs mi lesz ezzel a gyerekkel és, hogy vigyük hozzá heti kettő helyett inkább négyszer... Soha többé nem mentünk ehhez a fejlesztőhöz és én soha többé nem vettem fel ennek a nőnek a telefont, mert még ez tűnt a leghumánusabb elutasításnak, ugyanis rá sem bírtam nézni. Mikor hazamentünk erről a fejlesztésről rögtön leültem beszélgetni a Kicsivel. Azzal a Kicsivel, aki 3 évesen nem beszélt, ritkán nézett a szemünkbe és eléggé be volt zárva a saját világába. Mégis csendben végighallgatott, minden erejével figyelt rám. Azt mondtam neki, hogy soha ne higgye el, hogy ő valamire nem képes, hogy ő rossz, hogy ő valamiért nem jó, mert ő szuper gyerek és mindent, de mindent tökéletesen és jól csinál. Ekkor kilépett a kis világából, a szemebe nézett és nagyon megölelt. Mindent érettet, mindent. Az én szívem pedig nagyon fájt, hogy már nagyon korán meg kellett tapasztalnia ezt a fajta hozzáállást. Később kaptunk még ehhez hasonlókat, amit vagy eleresztettünk a fülünk mellett vagy felment tőle a pulzusunk. Még családon belül is annyira buta és együgyű hozzáállást tapasztaltam, amiből csak azt tudtam leszűrni, hogy a Kicsi már most értelmesebb mint a nagy, felnőtt rokonok. Például mikor 1,5 éveseknek való játékot hoztak neki ajándékba a 6. szülinapjára ezzel is éreztetve, hogy minek tekintik őt.

Az évek során többen próbálták elhitetni velünk, hogy talán másként van, ahogy mi látjuk őt, hogy talán átlagon aluli az intelligenciája vagy akár mentálisan retardált. Az ilyen megjegyzések szinte minden alkalommal belém hasítottak, hogy miért olyan fontos állandóan ezt nézni? Miért így ítélnek meg egy szerethető, kedves kislányt? És különben is  akkor mi van, ha alacsony az IQ-ja? Nekünk ő úgy felel meg, ahogy van. Mi annak szeretjük őt, ami. Nem kell mindenkinek 160-as IQ, a szeretet nem ehhez kötött, legalábbis a mi kis családunkban biztos, hogy nem. 

Hosszú hónapok várakozása után mára kaptunk időpontot a megyei pedagógiai szakszolgálattól, hogy ott is kivizsgálják a Kicsit és végre megkapjuk az SNI státuszú papírt. Orvosi diagnózisok, járási szakszolgálatos diagnózisok már rég vannak, de csak a megyeinek van joga SNI státuszt adni. Ezzel a papírral már jár neki az autizmus specifikus fejlesztés és mindenféle könnyítés. Az iskolához is nagyon kell a papír. Erre a vizsgálatra 8 hónapot vártunk. Valakit behívnak pár hónapon belül, nálunk nem így volt, utána kellett mennem, hogy végre behívjanak. Nem tudtuk pontosan még mit fognak vizsgálni, hiszen már mindent kivizsgáltak orvosok, gyógypedagógusok, pszichológusok. Arra tippeltem, hogy nem lesz hosszú már ez a vizsgálat, de talán megint megpróbálják megmérni az IQ szintjét, mert eddig egy szakember sem járt sikerrel IQ mérés tekintetében. 

Én nem tudtam elmenni erre a vizsgálatra, amit nagyon bántam, mert lebetegedtem és még reggel is hánytam, ezért a férjemmel ment a Kicsi. Mikor hazaértek, a férjem mindent tüzetesen elmesélt. Jellemző rá - mint minden férfira - hogyha nem muszáj nem figyel annyira, de ilyen fontos helyzetekben annyira megfigyel és megjegyez mindent, hogy pontos és elemező leírásokat tud adni. Hosszasan mesélte a történteket, hogy a Kicsi a vizsgálat elején nagyon nyűgös volt, nem tetszett neki a dolog, de aztán szépen feloldódott, a nyelve is megeredt. Evett, ivott, vidám lett és közben csinált feladatokat. A feladatok alatt sok minden át lett beszélve. A papírokat, amiket küldtem át is nézte a pszichológus, valamit le is fénymásolt belőle és írtam neki egy levelet is, amiben pontokban szedve részletezem az utolsó vizsgálat óta látott fejlődési pontokat és nehézségeket. Még a Kicsi megvágott videóit is megmutatta a férjem a pszichológusnak, akinek el is kerekedett a szeme a csodálattól. Azt hittem itt lesz talán vége a élménybeszámolónak, de aztán a férjem kis hatás szünet után rám nézett és azt mondta,  hogy mint kiderült csinált közben egy IQ tesztet és sikerült bemérni a Kicsit. 

Ott álltam a nappalink közepén, remegve a láztól, takaróba csavarva, de ahogy elöntött az adrenalin hirtelen minden bajom elmúlt és csak vártam, hogy mit fogok hallani és akkor idézném a férjemet;"A Kicsinek kortársaival megegyező intelligenciája van, teljesen épp értelmű." Bennem elakadt a szó, eltakartam az arcomat a kezeimmel és már nem a láztól, hanem a sírástól remegett az egész testem. Nem tudom meddig maradtam így, a sötétbe burkolózva, az örömtől és megkönnyebbüléstől sírva, de amikor ránéztem a férjemre láttam, hogy az ő szeme is könnybe lábadt. Megöleltük egymást és együtt sírtunk. Mi mindig is tudtuk, hogy a Kicsiben megvan minden potenciál csak neki nehezebb megmutatkoznia, de ma ő volt a nap hőse és megmutatta egy teljesen idegen helyen, egy teljesen idegen embernek, hogy mire is képes. 

A legnagyobb történeteket nem az átlagos emberek írják. Az igazán emlékezetes történetek azoké, akik a legnagyobb hátrányból indulnak. Így látjuk mi a Kicsit. Mi tudjuk milyen kilátástalannak tűnő helyzetből indult és, hogy mennyire meg voltunk rémülve az elején. Viszont azt is láttuk mindig is, hogy ő benne mi van csak nem tudtuk, hogy mikor és hogyan lehet előcsalogatni. Cinus is itthon volt betegség miatt, neki én meséltem el, hogy a Kicsinek megmérték az IQ szintjét és pont olyan okos, mint ő. Cinus is hozzám bújva megkönnyezte a hallottakat. Mikor a férjem az anyukámnak mesélte, én akkor is elsírtam magam, anya is megölelt és ő is elpityeredett. Az oviba már én mentem be a papírokkal és mikor meséltem a jó hírt megint elsírtam magam. Az óvónéni azonnal megölelt és ő is velem sírt és örült. Nehéz napnak indult, hideggel, betegséggel, kivizsgálással, őrületes reggeli dugóval, csupa izgalommal, mégis gyönyörű nap lett belőle. 

Délután, anyukámékkal megültük a szokásos Márton napi liba vacsoránkat és a Kicsit ünnepeltük. Az életünk filmjében a mai nap egy katarzis volt. Hálásak vagyunk, ezért el is határoztam, hogyha lúd, legyen kövér, idén megünnepeljük a Hálaadást is!  

Let Go

Nem is tudom, hogyan lehet, hogy a Netflixen megjelent egy teljesen új film, amely nemcsak élvezhető, hanem van mondanivalója is. Bár sok témát érint, a központi szál egy házasság története, ezen felül bemutatja a gyereknevelést, a szülőkkel való kapcsolatot, az önmagunkkal szembenézést és az elengedést is. Nem bugyuta, nincs túljátszva, és mentes a mesterkélt jelmezek és effektek túlzásaitól. Helyette a rendező hétköznapi, szürke időjárást, sötét színeket és kínos csendet használ, hogy valóságosabbá és emberibbé tegye a filmet. Olyan ez a film, mint egy átlag keddi nap a maga valóságával. Pont ez az, ami hiányzik nekem a mai mozikból: a valóság és a jó forgatókönyv. Fájt végignézni, mert sok beszélgetésben ott láttam magamat is, viszont adott is ez a film valamit.

Tűz

Ahogy már említettem, a kert az otthon, a nyugalom, az alkotás helye, de most némi feszültség is akadt közöttünk. Mint minden kapcsolatban, itt is megvannak a hullámvölgyek. Lelkesedéssel vágtam bele a komposztáló melletti terület rendbetételébe, amely egy 4 méter hosszú, 2 méter magas kerti hulladékkupac. „Ide nekem, volt már rosszabb dolgom is!” – gondoltam magamban. Csodás tervet szőttem: összevágom, ledarálom, szétszórom és az így létrejött kis zug majd a megérdemelt pihenőhelyem lesz. Ám, ahogy haladtam, egyre dühösebb lettem a makacs kupacra, mert kiderül, hogy nem olyan egyszerű a dolgom. Napok munkája kellett ahhoz, hogy végre a kerítéshez férjek, ahol a borostyán vadul burjánzott. Nekiestem, és mire kettőt pislogtam, már két órája sikítottam és nyögtem, ahogy a földbe gyökerezett indákat próbáltam kihúzni, és a megvastagodott részeket az ágvágóval átvágni. Ha a szomszéd éppen hallgatózott, aligha tudta volna eldönteni, hogy egy kertészkedő őrült dolgozik vagy valami más zajlik a kertben... 

Végül, izzadtan, kimerülten, de elégedetten néztem végig a borostyán legyőzésének nyomait – ami egy újabb kupacot jelentett. Itt tört el a mécses, vagyis gurult el a talicska, és betrappoltam a házba. Határozottan közöltem a férjemmel: ha van egy szabad perce, induljon, és vegyen egy tűzrakó alkalmatosságot, mert mindent felgyújtok. Amíg a férjem elment, hogy beszerezze a tűzrakó tálat, én megfáradtan üldögéltem a kertben, és kicsit lelazultam, már nem akartam mindent felgyújtani csak azon elmélkedtem, mennyivel egyszerűbb lesz az életem, ha végre lesz hol tüzet rakni. Listáztam magamban, mit égethetek el: az avart persze nem, a friss vágásokat sem, de a kupacban lapuló ropogósra száradt ágakat igen és abból is van bőven. 

Amikor délután végre megérkezett a tűzrakó, nagy elánnal raktuk meg a tüzet. A ágak és rőzsék gyorsan fogytak, mindemellett a két lányom lelkesen dobálta be a kisebb darabokat. Végül az egész család körbeülte a tüzet, és csendesen figyeltük a lángok játékát. Valami varázslatos van abban, amikor csak ülsz, és nézed a tűz táncát – a fa illata kellemes, a légkör pedig megnyugtató. Pedig sosem voltam a füst nagy rajongója, különösen mióta itt lakunk, ahol a szomszéd kéményből szálló fojtogató füst sokszor mindent beborít. De rá kellett jönnöm, hogy a jól kiszárított fa füstje egészen más, és hogy egy ilyen kis tábortűz képes összehozni a családot. Legközelebb már igazi programot tervezek a tűz köré. Főzök kakaót, hozunk pillecukrot, vagy épp szalonnát és kolbászt sütünk. Hogyan nem csináltunk eddig ilyesmit?