További életközepi válságokban

Egyébként pontosan tudom, hogy nem kellene öregnek éreznem magam. Semmi objektív okom rá. Nem omlott össze teljesen az életem, nem lettem hirtelen láthatatlan, nem kapcsolták le fölöttem a reflektorokat. Mégis annak érzem magam. Vagy inkább valami furcsa, semleges állapotnak. Se nem fiatal, se nem izgalmas. Csak… semmilyen. Tudom, ebben a korban ez micsoda életközepi közhely. A "ki vagyok én és hova lett a csí" című belső monológgal. Dolgozom rajta. Tényleg. Csak attól még ott van.

Belenézek a tükörbe, és nem érzem magamban azt az energiát, a szépséget, a játékosságot. Elmúlt. Nem akarok látszani. Nem akarok tetszeni. És ezt most nem azért írom, hogy bárki megnyugtasson, hogy "dehogy nézel ki rosszul". Nem erről van szó. Az egész hullámzik. Vannak napok, amikor könnyebb, és vannak, amikor nagyobbat üt. Most már látom, hogy ez az egész mélyebbre ment, mint számítottam rá. 

Elkezdtem méregetni magam. Hogy már nem vagyok olyan fiatal. Nem vagyok olyan okos. Olyan sikeres. Olyan izgalmas. Mintha egy belső lista szerint folyamatosan csúsznék lefelé. És ami a legfurcsább, ez korábban nem volt. És nagyon-nagyon bizalmatlan vagyok. Valahol útközben elkezdtem elhinni, hogy az érték mérhető. Hogy az idő nem csak telik, hanem le is von. 

Ahogy nem látom magam előtt, kivel állnék össze, úgy azt sem tudom elképzelni, hogy valaki összeáll velem. Mert miért tenné? Ennyi idősen ki akar új életet kezdeni, ha még én sem? Vagyis talán nem is a kor a lényeg, hanem az, ami mögöttem van. A történetek, a hibák, a sérülések. Most keressek egy hozzám hasonlóan megkarcolt embert, és próbáljuk meg együtt menedzselni a repedéseinket? Ketten egy terápiás csomagban? Talán kapnánk kedvezményt. Persze, majd egyszer kisüt a nap. Ezt mondják. A nap valahogy mindig kisüt. Csak most nem látom magam előtt azt a jelenetet. Nem látom a képet, amiben én újrakezdek. Inkább csak egy hosszú átmenetet látok.

Néha eszébe jutok egy-egy pasinak. Hol egy mérnöknek, hol egy ex-őrült osztálytársnak. Mint valami univerzális push értesítés. Az univerzum humora néha kifejezetten fárasztó. Ráadásul újra és újra elém dobja a régi ismerősöket innen-onnan. Nem tudom, mi ezzel a cél. Kirúgni a komfortzónámból? Vagy csak demonstrálni, hogy mindenki él valahogy, én meg itt állok, és nézem a saját mérlegemet?
És persze van egy "kis" csomagom is. Tavaly kapott nevet. Diagnózist. Az a fajta pillanat volt, amikor az ember ül a székben, bólogat, mintha értené, közben pedig belül valami csendesen átrendeződik. Hogy ja. Ennek neve van. Egészen addig azt hittem, ez ilyen kis lári-fári. Hangulatingadozás. Fáradtság. Túlreagálás. Egy kis "majd elmúlik". Aztán kiderült, hogy nem. Hogy az, amit én évekig normalizáltam, meg bagatellizáltam, az valójában elég komoly. Olyannyira, hogy még definíció is tartozik hozzá. Remek. Furcsa érzés ráébredni, hogy ami benned történik, az nem csak "ilyen vagyok", hanem egy leírható állapot. Egy kategória. Egy kódszám. Hirtelen már nem romantikus belső dráma, hanem szakirodalom. És azzal szembesülni, hogy mi lett velem… az nem volt felszabadító. Inkább kijózanító és félelmetes, főleg így egyedül. Mert ha neve van, akkor felelősség is van. Akkor már nem lehet annyira könnyedén legyinteni. Később írásban is kaptam egy kis pakkot és ott ültem egy szó fölött sokat; dehumanizálás. Egyszerre ordítóan fájt és éreztem azt, hogy egy szakember kimondta azt, amit én nem mertem ésszel sokszor felfogni. 

És talán ez ütött a legnagyobbat. Hogy nem arról van szó, hogy "kicsit nehezebb most". Hanem arról, hogy van valami, ami tényleg hat rám. Ami formál. Ami néha elvisz olyan gondolatokig, amik korábban nem voltak ennyire hangosak.

Néha lépek egyet előre, de aztán jön az a része, hogy legalább hármat hátra. Szóval most tényleg nem hiszem, hogy jöhet a szőke herceg fehér lovon.

Előre megfontolt nyafogás következik

Amikor leírtam a címet, bevertem a könyököm. Diszkrét univerzális visszajelzés. Az életnek van humora, amit többnyire rajtam gyakorol. A fájdalom legalább következetes. Az ember idővel megtanul vele együtt élni, mint egy rosszul szabott, de drága kabáttal, szorít, de már hozzánk tartozik. Leginkább maga az élet fáj, nem tragikusan, inkább elegánsan, állandó háttérzajként. Próbálom a valaha ragyogó - mára finoman patinás életemet - pozitív lencsén keresztül szemlélni. Bevallom, nem minden nap sikerül hősiesen. Talán a tél az oka, ez a végeláthatatlan, szürkés, kabátos évszak, amelyben az ember lelke is rétegesen öltözik. Talán a beteg gyerekek, akik gyógyulóban vannak szerencsére. Talán az, hogy senki, de valóban senki, nem segít nekem semmiben.

Vannak álmaim. Nem hivalkodóak. Nem kastélyról, nem jachtról szólnak, persze néha erről is ábrándozom, de mindössze arról, hogy egyszer arra ébredek valaki más készíti a reggelit. És mielőtt az élet megviccel, nem a pszichiátrián, hanem itthon, a házamban, teljes békében és nyugalomban.  Optimális esetben kávét hoz az ágyba. Reálisabb forgatókönyv szerint legalább kiviszi a szemetet. És itt érkezünk meg a problémahalmazhoz, amelynek meglepően rövid neve van; férfi. 41 évesen valóban napirendre kell tűznöm a férfiszerzés kérdését? Valóban? Na, ne....ne már! Öreg vagyok én már ehhez. 

Belül ilyenkor egy karba tett kezű, fáradt gyermek vagyok, aki dacosan közli; nem. Egyszerűen nem. Miféle férfit??? Illúzióim már nincsenek, ami kétségtelenül praktikus, bár az illúzióval kétségkívül könnyebb élni. Semmi kedven randizni. Nekem arra nincs időm, sem kedvem, hogy legjobb formámat hozzam. Örülök ha túlélek egy napot és arccal beeshetek az ágyba nemhogy pávatáncot járva eladjam magam, hogy nézd milyen jó választás vagyok. 

És egyáltalán, milyen konstrukcióban gondolkodunk? Full-time férfi? Részmunkaidős? Valami elegáns hobbista, aki hetente kétszer felbukkan, hoz egy tisztességes bort, és nem kezdeményez stratégiai megbeszélést az érzelmi jövőképről? Létezik erre protokoll? Használati útmutató? Excel-tábla pivot diagrammal? Vagy valami oltás, hogy legalább a kedvem megjöjjön? Mert a helyzet az, hogy vágyom társaságra, melegre, figyelemre - és, hogy valaki kivigye a szemetet -  ám drámára, kompromisszumra, magyarázkodásra és újabb érzelmi beruházásokra már nincs tőkém.

Egyébiránt meglepően mozgalmas volt a karácsony. Ketten is rám írtak, csak úgy, mellékesen érdeklődve, hogy esetleg ráérnék-e. Mert úgy tűnik, már egyedül vagyok. Nem tudom, miből tűnik úgy. Talán a tekintetemben bujkáló "szingli vagyok" felirat árulkodik. Vagy a járásom lett túl önálló. Ki tudja. Az ember nem is sejti, milyen optikai jeleket sugároz a külvilág felé. Az egyik delikvens egy magas, jól szituált, intelligens, gyermektelen mérnök volt. Papíron kifogástalan konstrukció, mint egy frissen átadott újépítésű ingatlan. Én mégis azonnal tudtam, hogy itt az ünnepi unalom dolgozik, nem a sors. A két bejgli közötti űr kereste a kitöltést. Most vagy igazam volt, vagy csak azért lett igazam, mert nagyvonalúan és teljesen elegánsan… figyelmen kívül hagytam a próbálkozásait. (Lám, a sors is szereti a határozott nőket. Vagy csak a közönyt.)

A másik pedig? Ki is volt? Esküszöm, volt még valaki. De már nem emlékszem. Ami talán mindennél beszédesebb. Ennyit rólam. A romantika gyakorlatilag házhoz jönne, és én még az ajtót sem nyitom ki. Szörnyű vagyok. Vagy következetes. A kettő néha ijesztően hasonlít egymásra. Cserébe viszont ideszoktatom a szomszéd macskáját. Szép lassan és türelmesen. Már elfogadja a jelenlétemet, sőt, néha megáll az ajtó előtt. Haladok. Csak lehet nem jó irányba.

Február

Tudom-tudom sosem vagyok itt, de annyi minden van... Most éppen betegek a lányok, közben ezer dolgom van... szóval csak a szokásos. De legalább utolsó pillanatban elkészültek a Valentin mézesek. Még mindig csak teszt üzemben működöm, keresem a hangom, bár kezd kirajzolódni egy irány. Viszont annyi mindenre lehet használni a mázat és annyi féle módon, hogy igazából a lehetőségek tárháza végtelen. Csináltam insta és facebook oldalt hozzá, még semmi nagy történés nincs ott, inkább csak dokumentálom, hogy haladok. 

Egyébként nagyon várom már a tavaszt, nekem elegem van ebből a szürkeségből. Ma már fájt ez a skandináv fényvilág. Napsütést, újhagymát meg retket akarok és ibolyát meg tulipánt meg napozni a kertben. 

Boldog 2026

Tartottam a karácsonytól és a szilvesztertől, hogy mennyire fogom magam elveszettnek és magányosnak érezni, de végül a sok teendő és program teljesen lekötött. A december nagyon sűrű volt, főleg a suli utolsó hete. Volt minden, mint a búcsúban. Például az egész iskola kiment az állatkertbe, mert megint filmforgatás volt az iskolában. A két gyereknek karácsonyi parti, Cininek az angol tagozattal külön karácsonyi buli, és mindeközben rácsúsztunk a korizásra is, amiről majd még mesélek.

A karácsony végül úgy zajlott, hogy a szentestét a gyerekek apjával közösen toltuk le. Cinike úgy döntött, hogy éjszaka az apjánál alszik, a Kicsi pedig itthon maradt velem. Mivel 800 méterre lakunk egymástól, ez logisztikailag nem volt egy Mission Impossible. December 25-én délelőtt mindenki pihent, délutánra pedig Cinus is hazakerült. 26-án volt pár szabad órám, mert a gyerekek apja elvitte a lányokat, én pedig éltem a ritka alkalommal, és konkrétan bevágtam magam az ágyba aludni.

Hamar eljött a szilveszter is, amit szintén közösen töltöttünk a gyerekek apjával. Az volt a terv, hogy eszünk, társasozunk, de neki begyulladt a füle, így végül szabadfoglalkozás lett belőle. Azért éjfél után felmentünk a havas hegyre, ahonnan látni egész Budapestet, és néztük, hogy minden milyen szép.

Összességében a szünet jól telt, csak túl hamar lett vége. Decemberre már mindannyian nagyon elfáradtunk, én pedig a szünetben kicsit át is gondoltam az életem. Nem akarom magam sajnáltatni, de pihenés eddig nem nagyon volt a napjaimban. Egyedülállóként elég őrületes tempóban kell élni, és bár sokan azt hiszik, nekem könnyebb, mert anyuék az emeleten laknak, a valóság az, hogy mindent egyedül csinálok. Az összes döntés az enyém, az összes beszerzés, logisztika, minden.

Amin idén változtatok, az a vásárlás. Mert ezzel elképesztően sok időm megy el, és év vége felé ez külön stressz volt. Konkrétan lelkileg fel kellett készülnöm, és a bolt előtt röhögve mondtam magamnak; "Gyerünk, menni fog, meg tudod csinálni." Tényleg röhögtem. A tömeg még csak nem is zavart, az viszont igen, hogy eltűnik az idő.

Úgyhogy most rápróbálok a nagy tételben, online vásárlásra. Állateledel, mosószer, mosogatószer, ilyesmik. Így sem úszom meg a heti egy nagyobb és egy kisebb bevásárlást, plusz a pékségbe is járni kell, de legalább nem kell cipekednem, és nagy kosárral kóvályognom a boltban, és nem kell áthaladnom a Lidl-Auchan-Rossmann Bermuda-háromszögön, ahol a tér meggörbül, az idő pedig teljesen megszűnik létezni.

Év végére sikerült a házat is felhozni. Átrendezni, kiszelektálni olyan szintre, hogy könnyebb legyen tartani a rendet és a tisztaságot. A gyereklányok nem koszolnak vészesen, legalábbis az enyémek nem. Persze 120 négyzetméter, plusz nagy terasz és komplett kert egyedül azért húzós, de már-már a kislányok is kezdenek besegíteni. Cini néha mosogat kisebb dolgokat, a Kicsi pedig mindent visszatesz a helyére, mert rendszerető. 

És hogy a szórakozásról is írjak; újra elkezdtem jégkorizni, és nem is értem, miért nem csináltam ezt eddig minden évben. Annyira beleszerettem, hogy tavaszra kinéztem magamnak egy dance inline görkorcsolyát. Nem kilométergyűjtésre lesz, hanem nyugodt helyeken gyakorlásra, mert nagyon hasonló dolgokat lehet vele csinálni, mint jégen. Lett is egy új, türelmes, hülye kérdéseimet nyugalommal megválaszoló barátom (nyugalom, ő meleg), aki okosít görkoriból, és tervben vannak közös korizások is. 

2026-ra már van némi tervem. Például tovább tanulom a mézeskalács-mesterség titkait. Karácsonyra kaptam egy olasz tésztanyújtó gépet is, és őszintén szólva nem értem, hogyan tudtam nélküle élni eddig. Egyszerűen fantasztikus. Ennek hatására belevágtam a tésztakészítés rejtelmeibe is, mert ha már van egy ilyen eszköz, akkor azt illik komolyan venni.

Közben persze sütöttem mást is, nem csak mézeskalácsot, és igazából azért is jó csinálni, mert mindenki elképesztően lelkes. Itt körülöttem legalábbis azt állítják, hogy elég jól sütök. Nincs különösebb tehetségem hozzá (vagy ki tudja), de azt biztosan tudom, hogy szeretek kísérletezni és saját recepteket kialakítani. Ehhez viszont jó pár próbasütés kell, mire kezd kirajzolódni az irány.

Volt például olyan - jó, mondjuk ez pont mézeskalács volt -, hogy felhívtak telefonon csak azért, hogy elmondják, a családban meg innen-onnan, cukrászdából is volt hozatva mézeskalács, de az enyém lett a top, és mindenki imádta. Nem állítom, hogy nem esett jól. Ahogy az sem, hogy a sajtostallérom is sok helyen lett kedvenc.

Most már tényleg szeretek sütni. A öreganyám se gondolta volna, hogy valaha ez lesz. Azért nem tervezek nagy tételben sütni, nagyon fárasztó és egyedül szélmalom harc, inkább a díszítés irányába mennék el, de közben tanulgatok mást is, nem csak mézeskalácsot, ha már így alakult. Most leginkább az benne a legjobb, hogy élvezem és lesz, ami lesz. 

Dance Master Class

Már régóta akartam írni, hogy van egy ilyen csoda oldal és alkalmazás, hogy Dance Master Class. Több előfizetési funkció van, hogy ki, mennyire akarja bevásárolni magát. Én nagy arccal rámentem arra, hogy mindent is akarok végül is egy kondibérlet ára vagy talán kevesebb is. 

Egyébiránt nem olcsó annak, aki nem használja. Csak akkor éri meg, hogyha napi szintű gyakorlással és tudatosságal használjuk. A fő irányvonal a klasszikus balett, de van kortárs tánc, jazz balett. Mindenféle táncos work - out, jóga, pilates és még tudományos oktatóvideók is vannak a tánccal, az anatómiával kapcsolatban. Az oktatók világszinten híres, elismert táncosok, koreográfusok, tudósok. 

Kétféleképpen használom. Van, hogy a lakásban kirakom a tévére és hajrá. Sokszor az erősítő edzések és a jóga edzéseket így csinálom. Aztán a táncteremben kiteszem a projektorra és akkor lehet nyomatni a balett és egyéb táncórákat is. 

Augusztus óta használom és azt kell mondjam a balett megnevel. A testem nyúlt, olyan combjaim lettek szerintem, mint soha. Nekem eleve hosszú lábam van, nagyon hosszú, pedig ugye alacsony vagyok, de az arányokat nézve tényleg hosszú a lábam. Ezen sokan elcsodálkoznak pedig hol van az megírva, hogy alacsony ember nem lehet ugye táncos alkat? De most a balett miatt tényleg mintha nőttem volna (nyilván nem csak optikailag.)  A tartásom rengeteg javult aminek nagyon örülök és néha, már-már mikor elmegyek a tükör előtt látok némi balettos sziluettet. Persze azért ingyen nem adják, nagyjából 1-2 évnél fog szerintem jól látszódni és még több év mire teljesen beerősödik stabilan a test és az idegrendszer. 

A DMC-ban azt nagyon szeretem, hogy nem nagyon kell gondolkozni. Mármint én összeraktam egy heti edzésmenetet mikor balettozom, nyújtok, erősítek, mikor melyik testrészre megyek rá, de ezenkívül csak el kell indítani és csinálni. Profin össze van állítva és én tényleg mindenben rengeteget fejlődtem. A táncban, a hajlékonyságban, a testtartásban és izomzatban is. Például képzeljétek vannak hosszanti csíkok újra a hasamon! A balett nem kockás hasat csinál, hanem a hosszanti izmok látszódnak. Szerintem ez szebb, mint a kocka, de hát nyilván ezért is csinálom, mert nekem ez a szebb. 

Úgy érzem nem hiába vásároltam be magam. Ha szomorú vagyok, reménytelen, kétségbeesett, magányos akkor is egy biztos, a balettrúd mindig ott lesz stabilan és vár rám. Nekem ez egy nagy mentális segítség, hogy van mibe kapaszkodni. Ahogy elindul a zene az agyam kikapcsol és kezdődhet a tánc. 

 

Helló December

Először is nyitva a blog. 

Másodszor pedig szerintem sikerült kitörölnöm egy csomó posztot. Mit mondjak? Év vége, már fáradok. Várom a téli szünetet, hogy egy ideig ne kelljen hallanom az iskoláról, témazárókról vagy arról, hogy a Kicsi most éppen unja a sulit, mert ő is elfáradt. Én csak ilyeneket veszek észre, hogy holnap már megint péntek és aztán megint hétfő. Úgy mennek el a hetek, hogy az szörnyűséges - ahogy a Kicsi szokta mondani. 

Kicsit mesélek magamról. Most már elmondhatom, hogy többi, mint 1 éves nem eszem húst és még élek. Emlékeztetőül mesélem, hogy tavaly novemberben beteg lettem, nem néztem meg, de tuti biztos, hogy COVID volt és ott valami megint történt velem étkezés terén. Romlottnak érzem a húsokat és még a szagukat is nehezen viselem. Így mondhatom vegán lettem, mert tojást sem eszem, ahogy tejterméket sem. Eddig minden oké, nagyon figyelek a fehérje bevitelre, a tápanyagokra és végülis azt kell mondjam energikus vagyok. A hús nem hiányzik. A lányoknak szoktam csinálni húsos ételt. 

Meséltem azt is (csak véletlenül ezt is töröltem), hogy beleszerelmesedtem a mézeskalács sütésben. A mézeskalácsban van tojás és persze a mézeseket megkóstoltam, de nem nagyon eszem, nem szeretnék hirtelen felszedni kilókat meg a vércukrom tönkre vágni az állandó sütögetéstől. Várom már mikor lesz az a pont, hogy annyit sütöttem, hogy már nem kívánom. :D Az egész ház mézeskalács és cukormáz illatú. Amikor hazajövök mindig megcsap az illata és elkönyvelem, hogy milyen jó ilyen illatra hazajönni. 

A sok sütéstől vagyis az állástól olyan izomlázam van, hogy szédületes. Hiába vagyok a balett miatt edzésben, ezt a terhelést még szokja az idegrendszerem. Napi 18-25 ezer lépésem van általában. Múlthéten szombaton ráparancsoltam magamra és már amit lehetett ülve csináltam, illetve feküdtem egy fél napot a Netflix előtt. Gyakorlatilag semmit sem láttam, mert csak ment én meg aludtam rám, de nagyon jó volt. Minden héten kellene egy ilyen nap. 

Van, akik látták már a mézeseim képen, de sokak még nem. Ideáig fejlődtem el. Most is zajlanak a munkák, de éppen tömeggyártásban vagyok és még egy másik mézeses tervet is próbálok kitapasztalni, ezért nem fotózok semmit. Ha készen lesz (és nem fogy el 2 perc alatt), akkor majd be is fotózom őket. 

 

Álom, sár, nyúl

Vannak olyan álmok, amiket gyorsan elfelejtünk és vannak olyanok, amik az egész napunkat meghatározzák. Így keltem ma, mert olyat álmodtam ami az egész napomra hatással lesz, de szerintem még 3 nap múlva is ezen fogok pörögni. Pedig "csak" egy álom, de mégis. 

Teljesen ide nem illő gondolat, hogy egyébként ma akartam a komposztálókat áttelepíteni, ami igazán jó kis móka lenne sok sárral és anyázással, de elkezdett esni. Úgy tűnik mostanában, ha kerti munkát fontolgatok elkezd esni. Nem szép dolog ez így én mondom. Ettől még lehet dacolok az elemekkel és nekiugrom még ma a feladatnak. Olyanokat tudok kitalálni....komposztáló áttelepítés....eh... és varrni is kellene valami izéket, mert gyermekem jelentkezett eladónak a tavaszi vásárra. Kérdezem tőle, hogy mit fog eladni? Hát erre nem épített ki tervet, úgyhogy ma nyulakat varrok...