A férfi, akit előbb megismertem, mint megláttam

Nagyon úgy néz ki, hogy van pasim. Vagyis, hogy őszinte legyek, mi ezt meg is beszéltük. Járunk, mint a tinik. Már csak az hiányzik, hogy megkérdezzük egymástól, ki kísér haza a suli után. De egyrészt ez nekem is fontos volt a hektikus élet után, neki meg talán még fontosabb. Szóval dedó ide vagy oda, ez azért az én koromban (hahaha) is fontos kapcsolati pont.

Nem is tudom, honnan kellene kezdenem a sztorit. Megismertem a neten, de nem randioldalon, tehát hivatalosan még mindig állíthatom, hogy én nem randizgattam az interneten. Elkezdtünk beszélgetni, először csak néhány órát írogattunk, aztán már egész nap, és valahogy minden olyan egyszerűen ment vele, hogy az már eleve gyanús volt. Aki ismeri az előéletemet, tudja, hogy nálam az egyszerűség önmagában red flagnek számított.

Nagyon tisztelettudó volt, nagyon figyelmes, és szeretném kihangsúlyozni, hogy tényleg nagyon figyel. Nem olyan férfiasan figyel, hogy öt perc múlva visszakérdez, miről beszéltem, hanem észreveszi, ha valami nem olyan, mint szokott lenni. Nem akarom sokáig kerülgetni, szerintem ő valószínűleg egy felnőtt autista. Diagnózis nincs, de azért elég erős a gyanúm nekem is, és saját magának is. Mondhatnám úgy is, hogy elég autisan éli az életét. Precíz rendszerek, rutinok, lakásból kizárólag indokolt esetben kilépés, spontaneitás pedig csak előzetes egyeztetés alapján.

Mikor ezek már kiderültek róla, én közben továbbra sem láttam rendesen a külsejét. A hangját viszont már hallottam és az olyan volt, mintha valaki verbálisan simogatna, szóval ott azért már nem álltunk rosszul. Aztán mégiscsak küldött egy kondis képet, amin az arca nem látszott. Na, ott azért majdnem leestem a székről, hogy tessék? Ez most valami átverés? Miért van egy otthon ülő, precíz rendszerembernek ilyen teste?

Az arca továbbra is titok maradt, ő viszont elhívott randizni. Még azt is felajánlotta, hogy ha élőben nem jön be nekem, nyugodtan hazamehetek, nem fog megsértődni. Én meg addigra már pontosan tudtam, hogy ez teljesen fölösleges óvintézkedés. Annyit beszélgettünk, annyira jó volt vele, hogy őszintén nem érdekelt volna, ha úgy néz ki, mint egy kissé fáradt könyvelő egy bezárt SZOT-üdülőből.

Aztán találkoztunk.

És hát itt jött a hab a tortán... vagy inkább a teljes cukrászda. Mert ezt a visszahúzódó, otthon ülő, rendszerekben élő fura bogarat valahogy nagyon nehéz összeegyeztetni azzal, hogy ránézésre simán lehetne egy nagy csajozógép. 190 centi, van haja, és nem is kevés, szép a pofija, ki van tesizve, megvan a six pack, a bicepsz, a tricepsz meg a teljes anatómiai atlasz, ráadásul ki is van varrva. Mondanom sem kell, hogy bejött. Pont a zsánerem. Csak közben nem csajozógép, hanem inkább egy limitált kiadású, lakásban tartandó különleges példány.

És hogy miből gondoljuk, hogy autista? Hát... egyrészt nekem van benne némi rutinom a Kicsi miatt, úgyhogy bizonyos dolgokra hamar felkapom a fejem. Amikor azt mondta, hogy neki napirendje van, arra gondoltam, persze, hát mindenkinek van valami napirendje. Elugrok a boltba, aztán ha már arra járok, beugrom a drogériába, aztán eszembe jut, hogy még kenyér is kell...Na nem. Nála a napirend tényleg napirend. Órára lebontva. Mikor kel, dolgozik, edz, eszik, zenél, stb. Nagyjából minden nap ugyanúgy néz ki kivéve a hétvégét, ami szinte ugyanaz csak nincs munka és akkor lehet többet hobbizni. 

Meg is kaptam a menetrendet. Konkrétan tudom, hogy éppen hol van. Mondjuk nem túl nehéz kitalálni, vagy a konditeremben van, nyakig beöltözve, mert valamiért szégyellős vagy otthon. De ha otthon van, akkor is tudom, hogy éppen mit csinál. És most kapaszkodjatok meg...Minden. Egyes. Nap. Ugyanazt. Eszi. Én meg ott ülök, és próbálom feldolgozni ezt az információt, miközben én még azt sem tudom reggel, hogy délben mit fogok kívánni.

Érdekes módon vannak dolgok, amikért simán átlépi a saját határait. Például elmegy egy 5-8 órás tetoválós sessionre, még akkor is, ha előtte kisebb pánikrohamokat él át. Ugyanígy eljár orvoshoz, szűrésekre, kezelésekre. Foglalkozik magával, nem arról van szó, hogy bezárkózik a világ elől,csak... ha rajta múlna, a négy fal között lenne a legboldogabb.

Persze miattam megmozdul. Sőt, miattunk ki is lépked a komfortzónájából. Bár azt hiszem, pontosabb úgy fogalmazni, hogy nála létezik a szingli napirend, és létezik a barátnős napirend Hogy ez hosszú távon hogy működik majd, azt még én sem tudom. Ő viszont már az elején azt mondta, hogy őt meg kell tanulni, cserébe egy dolgot garantál, vele évekre előre lehet tervezni. Mondtam is neki, hogy ezt valahogy nem nehéz elhinni. 

Azt is el tudom képzelni, hogy ezért választotta sokáig inkább a magányt. Mert amennyire egyszerű neki a saját rendszerét követni, annyira nehéz lehet ezt egy másik embernek elfogadni.

Na és akkor itt jövök én. Én, aki két lábbal rúgom be az ajtót, hogy: "Helló, Bébi! Miért van rajtad még ruha?"

Szerintem egyébként pont ezt szereti bennem meg, hogy én simán elmegyek bevásárolni, ha éppen ahhoz van kedvem. Nem rendelem meg minden szerdán 11 és 13 óra között ugyanazt a bevásárlást, miközben a futár kis pöttyét követem a térképen, hogy lelkileg felkészüljek az érkezésére... Szóval majd meglátjuk, hogy sikerül-e összecsiszolódnunk. Ő egyébként aggódott ezen. Én meg mondtam neki, hogy jelen pillanatban csak ő meg én vagyunk. A gyerekek, a nagy családi karácsonyok, a logisztikai rémálmok és minden más még nagyon messze van. Egy lépés egyszerre. Nekem egyébként most idegrendszerileg elképesztően jól jön az ő kiszámíthatósága.

Az első randikról annyit osztanék meg, hogy volt olyan, hogy csak ültünk egymás mellett, és percekig nem szólt egyikünk sem. Volt olyan is, hogy egyszerűen csak nézett rám. Nem 20 percig, mielőtt valaki elkezdene aggódni. De hosszabban, mint amit az emberek általában megszoktak. És tudjátok mit Egyáltalán nem volt kínos. Előre szólt is, hogy neki a szóbeli kommunikáció sokkal nehezebben megy. Én meg valahogy tökéletesen elvoltam mellette. Nem éreztem azt a kényszert, hogy a csendet mindenáron ki kell tölteni. Egyszerűen csak jó volt.

A Kicsi lányom autista. A két legjobb barátom közül az egyik ADHD-s, a másik AuDHD-s. Cinus legjobb fiúbarátja ADHD-s, a legjobb kis barátnője pedig autista és diszes. Most akkor tényleg lepődjek meg azon, hogy végül belezúgtam egy olyan férfiba, aki valószínűleg szintén neurodivergens? Ha így nézem, inkább az lett volna furcsa, ha nem.

Egyébként nagyon könnyű őt szeretni. Annyira cuki. De közben valahol fáj is látni, hogy inkább a magányt választotta hosszú időre. Nem azért, mert nem vágyott kapcsolódásra, hanem mert érezte, hogy kilóg, hogy másképp működik, és hogy a négy fal között sokkal biztonságosabb a világ. Persze ilyenkor mindig a Kicsi jut eszembe. Hogy egyszer majd ő is találjon valakit, aki nem megjavítani akarja, csak egyszerűen rárúgja az ajtót, besétál az életébe, és azt mondja:"Na, szevasz. Én szeretlek így, ahogy vagy."