Amit nem tudtak elvenni

Fiatal felnőtt volt. Gyakorlatilag még gyerek, bár ezt akkor nagyon nem szerette hallani. Tanult, ment előre a céljai felé, és végre azt csinálhatta, amire kislánykora óta készült. Leírhatatlanul boldog volt, hogy a hosszú évek után, amelyeket írással, olvasással, rádiózással és szerkesztéssel töltött, végre nem csak "egy gyerek" volt, hanem felnőtt. Valaki, akinek hangja van. Valaki, akit talán már komolyan vesznek.

Az első pofonokat még tűrte. Azt hitte, ez ilyen szakma. Aztán a pofonokból fenyegetések lettek. Ha nem azt írja, ha nem azt gondolja, amit kell, akkor elintézik. Őt is. A családját is. Az édesanyját is. Útközben, nyomtalanul. Karrierje pedig nem lesz, arról majd gondoskodnak.

Aztán egyszer a fülébe üvöltötték, hogy "megölünk büdös kurva", majd leköpték, többen.

Végül otthagyott mindent. Nem azért, mert gyenge volt, hanem mert akkor senki nem állt mögötte. Egyedül maradt néhány bizonyítékkal, egy megnyert jogi vitával, és azzal a tudással, hogy az igazság önmagában nem mindig elég ahhoz, hogy az ember ne törjön bele.

Továbbállt. Máshol próbált boldogulni. Évekig hátranézett az utcán, és naponta többször hívta az édesanyját, hogy jól van-e. Trauma volt. Olyan, amit nem érdemelt meg sem ő, sem a családja. 

És tudta, hogy nem csak ő járt így. Látta maga körül, ahogy művészek, vállalkozók, civilek roppantak bele ezekbe az évekbe. Voltak, akik más szakmát kerestek. Voltak, akik elköltöztek. Voltak, akik megbetegedtek. És voltak, akik sehogy sem bírták tovább. 

A lány, aki azóta felnőtt, ezekkel az emlékekkel ébredt szombat reggel. Hosszan üldögélt a teraszon, az elmúlt évekre gondolt. Arra, ki volt akkor, ki lehetett volna, és mit vettek el tőle. Aztán szépen felöltözött. Úgy, ahogy régen is tette volna. Megfogta az édesanyja kezét, és együtt, sírva hallgatták a Himnuszt. Mert vége van. Végre vége van. És ami benne eltört, talán nem lesz többé ugyanolyan. De ami túlélte, az most újra megszólal.