Hit

Rólam nagy vonalakban azt kell tudni, hogy én ilyen "vallásszédelgő" vagyok. Reformátusnak kereszteltek, de ezzel le is volt tudva a dolog. Aztán a nagymamám egészen kicsi koromtól hordott a Baptistákhoz (heti 2 alkalommal minimum), ahol én úgy elvoltam, de nem éreztem magaménak. Erre csak akkor jöttem rá, amikor az unokaöcsémet el kellett kísérnem egy evangélikus vasárnapi iskolába és ott annyira más volt a légkör, hogy ott ragadtam. Elkezdtem járni az evangélikus vasárnapi iskolába, elkezdtem járni hittan órára és a dédnagypapámmal, meg vasárnap a templomba. Végül konfirmáltam, ami annyit tesz, hogy a gyülekezet felnőtt tagja lettem és én is úrvacsorázhattam. Egészen ifjú felnőtt koromig elég aktívan jártam is az evangélikusok közé. Aztán a drága, jó lelkészünk nyugdíjba ment, később meghalt és én már nem találtam azt, ami mellette megvolt. Mert ő egy csuda forma volt. Még az ateisták is kedvelték, érzésre kicsit olyan Pál Feri forma. Az egészen pici gyerekektől az aggastyánig össze tudta tartani a népet. 

A vallással / vallássokkal elég felemás a viszonyom, mert adott sok jót, de mutatott sok nagyon rosszat is. Viszont vagy azért mert öregszem vagy azért, mert bölcsebb és öregebb vagy hülyébb lettem, nem tudom, de most már úgy gondolom nem árt valami kapaszkodót nyújtani a gyereknek.  Megmutatni neki mi a hit és ő majd eldönti, hogy akarja-e vagy sem. Mikor én az evangélikusokhoz kezdtem járni önszántamból 8 éves voltam. Akkor már el tudtam dönteni, hogy én oda akarok menni és szerencsére meg is volt engedve. Semmi elvárás nem volt, ha akartam mentem, ha nem akartam nem mentem.

Cini a nyár elején megkérdezte tőlem, hogy jövőre járhat-e hittan órára. Ez onnan jött, hogy elkezdett keresztény gyerek tartalmakat nézni a neten és tetszett neki.  Kicsit beszélgettem vele a vallásokról, hogy van több, de azért nem akartam teljesen összezavarni, végül abban maradtunk, hogyha szeptemberben is úgy gondolja mehet hittan órára. Aztán nemrég észrevettem, hogy lesz egy nyári tábor, éppenséggel egy Baptista, ahol, hogy-hogy nem ismerem a lelkészt, mert együtt csücsültünk gyerekkorunkban az imaházban. Ez volt a jel, így végül adott volt, hogy akkor Cini elmehet ebbe a táborba és kipróbálhatja milyen egy ilyen vallási közösség. 

A tábor ma kezdődött és már reggel megnyugodtam, mert annyira jó volt a csí. A Baptistáknál szigorúbb rend volt, de most olyan laza volt minden, mint az én gyerekkoromba az evangélikusoknál. Hiába, ez már egy másik generáció. A tábor tematikájában benne van, hogy Bibliai történeteket is tanulnak, de nagyon sok egyéb kalandos programjuk is lesz. Reggel volt regisztráció, már az tök jó hangulatú volt, kaptak egyen pólót, amit külön a tábor alkalmára csináltattak, kaptak pontgyűjtő füzetet.

Most nagyon kíváncsian várom, hogy tetszett neki az első nap, milyen benyomásai lesznek. Én hittan szempontjából az evangélikust tanácsoltam neki elsőre, de azóta hallottam beszélni a lelkészt, aki idősebb és tematikájában inkább a nyugdíjas közönségnek való. Ha van Baptista, felőlem oda is járhat, mert itt meg csupa fiatal van. Aztán, ahogy nőni fog, ő el tudja dönteni mit akar ebből kivenni vagy mit nem, marad-e protestáns vagy inkább Buddhista lesz. A lényeg, hogy lássa kicsit mi az, hogy hit, milyen egy ilyen közösség. 

Tök jó a pszichológia, meg a terápia, de nem tudja azt adni, amit a spiritualizmus és most úgy érzem nem árt, hogy Cini ebbe kicsit betekint főleg, mert nagyon érdeklődik iránta. A Kicsi meg egészen apró kora óta vonzódik a templomokhoz. Lehet azért, mert ott csend és nyugalom van. Ő szeret beülni a templomba csak úgy nézelődni, de van, hogy elmegyünk a templomkertbe, ahol sosincs senki és ő ott jól érzi magát. Ezeknek a spirituális helyeknek akárhogy is van valami más rezgésük.  

Majd beszámolok arról, hogyan csapódott le Cininél ez az egész, meg nálam is, mert én is kíváncsian várom mi lesz ebből.

Türelem

Észrevesszük-e, hogy az élet mennyi minden tanít nekünk vagy csak mérgelődünk egyet? Ahogy - ki tudja hanyadszor - újraolvasom a Tüskevárat még mindig annyi fel nem fedezett mondanivalót találok benne és még mindig olyan jókat nevetek rajta. Az az egyszerűnek tűnő élet, kint a Berekben, lehetett csak igazán nagy tanító, mert megtanította Ladó Gyula Lajost - közismertebb nevén Tutajost - és Pondoray "Bügyök" Bélát arra, hogy a természetnek törvényei vannak, amit illik betartani különben fájdalmas tanítással tartatik be. Én ezt mostanában elfelejtettem, de az élet felhívta rá a figyelmem nemes egyszerűséggel és bűzzel. Mégpedig, hogy hiába ez a mindent most és azonnal világ, ettől még nem mindent most és azonnal kapok meg, mert az egy illúzió. Matulának biztos lenne is hozzám valami pár szavas bölcsessége. 

Nekem most a kovász lett a tanítóm. Nagy volt bennem a lendület, mint általában és úgy gondoltam rá, hogy úgyis sikerülni fog, hiszen ez csak egy kovász. Lebecsültem a kovászt és felbecsültem magamat. Mindent rendje és módja szerint csináltam és végül megbuggyant. Nem adtam fel, gondoltam nekifutok újra, majd újra és újra. Végül be kellett látnom, hogy kezdő kovásznokként nem szerencsés ilyen melegben próbálkozni, ezért félretettem az ambícióim és majd mikor elérkezett hozzá a megfelelő idő újra próbálom. Igaza is volt a kovásznak, mert ilyen melegben biztos, hogy nem kapcsoltam volna be a sütőt azért, hogy kenyeret süssek és hálával gondoltam az összes pékre, akik ebben a melegben leveszik a terhet a vállunkról azzal, hogy kenyereket sütnek. Bár ugye én nem eszem glutént, de a kovásszal megtörtem volna egy kicsit a sort. A lányoknak azért szoktam venni a pékségből kívánságuk szerint dolgokat. Feltűnt, hogy van kovászolt zsemle hát vettem. Én még nem ettem belőle csak jól megnéztem, megszagoltam, felvágtam, megint megszagoltam és rájöttem a kovászolás tényleg nem egyszerű, de végeredményében nagyszerű. A környezetem szerint egészen jól tudok főzni, de a kelt tészták és maga a sütés sosem volt az erősségem. Látszik, hogy mindig van hova fejlődni és talán majd kisebb arccal és nagyobb odafigyeléssel kezdnek neki ősszel a kovászolásnak. 

Az evéssel különben ebben a melegben nem tudtam foglalkozni, mert egyszerűen semmihez sem volt kedvem. Sokszor evés helyett is inkább könyvekkel tápláltam a lelkem. Ma érkezett is egy könyvcsomagom, ha már nem költöttünk annyit étkezésre, legalább könyveink legyenek. Együtt bontottuk ki a lányokkal, mindenki talált a csomagban kedvére való olvasmányt.  Még olvasom a Tüskevárat, de már belepillantottam a Sinri-Joku könyvbe, ami erdőfürdőt  jelenet és azért kiválasztottam egy novellás kötetet is, hogy ne maradjak Fekete István nélkül, mert mondhatom, ő egy nagy tanítóm. 

Stressz

Ha elolvastok például egy Fekete István regényt, akkor jó eséllyel megszállt titeket is a nyugalom. Pedig egy vele készült riportban azt olvastam, hogy szerinte már őrült világ van. Mondta ezt valahol 1950 tájékán. Az az élet amit lefest, a szinte mindenki által ismert Tüskevárban vagy Téli Berekben még az én generációmnak nem annyira távoli. Még ismerjük valamennyire azt az életet nagyszülein, dédszüleink miatt, de aki falun nőtt fel a saját bőrén tapasztalhatta. Azt a lassú, biztonságos, kiszámítható nyugalmat. Ahhoz képest micsoda őrület van most? Érzitek? A krónikus stressz darabokra tép szét minket és már az alapvető élet stresszes. 

Stressz: 

• a suli,
• az ovi,
• a munka,
• a bevásárlás,
• a családi élet,
• a háztartás,
• a szociális élet
• a minden.
  
  

Én ezt gyerekkoromban nem éreztem, nem így éltem. Ti ez ellen, hogyan védekeztek? Hogyan néztek szembe a napi stresszel? Sport, jóga, meditáció, gyógyszerek? Mennyire normális, hogy mindig szorongunk? Hogyan lehet ettől megszabadulni? Mennyivel lennénk más emberek, ha most 1950-ben lennénk egy falun? 

Arra is gondoltam lehet az én idegrendszerem fárad el néha és másoké meg nem és én bírom kevésbé. Azért biztos, hogy őrület is van egy szinten. 

Jó élet

Az életem nagy kérdése nem is az volt, hogy hogyan tanuljak a táplálkozásról, hanem, hogy hogyan találjam meg a zűrzavarban az embert, akivel kapcsolódnom kell majd minden téren. Meg, hogy ez az ember majd mire lesz hajlandó? Meddig tud elmenni? Miben fog hinni? Miért éppen nekem hinne? Mert kigyúrom magam? Vagy mert csinálok csini webolalt, ahol a testem minden tájékát meg lehet nézni, hogy hú de feszes? Hagyjuk már... nekem ez túl sekélyes, ezt bevallom. Ráadásul fenntarthatatlannak tartom. 

Kaptam a napokban egy videót, ahol egy izzadó, kockás hasú, vékony nő arról beszél, hogy nem kell nyafogni a 40 fok miatt, hanem edzeni kell! Mert, ha mindig kifogásokat keresünk, akkor találunk. Például, hogy nyáron meleg van, ősszel esik, télen hideg van. Ezt hívom én erőszak fitnesznek. Sajnos már mindenki, de tényleg mindenki papírral vagy papír nélkül megmondja, hogy mit kell csinálni és mit csinálsz rosszul. Ez is az erőszakfitnesz része, ahogy a szenvedés is meg az a sok "motivációs" beszéd, hogy áldozatot kell hozni. Nem szeretem az áldozat szót. Mert elmondjuk sokszor, hogy mi áldozatot hozunk, mert nem eszünk ezt, meg nem eszünk azt. Azt is elmondjuk, hogy mennyi áldozatot hozunk azért, hogy edzünk. A családunkat is beáldozzuk, a szabadidőnket, a mit tudom én mit és a tudatalattinkban megágyazunk az áldozat szerepnek annyiszor mondjuk el, hogy áldozatot hozunk. Ez itt szokott elbukni szerintem hosszútávon. 

A test viszont önmagában kevés és sokszor egy jó diétát, egy új életet nem is a testtel kell kezdeni, én legalábbis ebben hiszek. Hanem az emberrel kell kezdeni, ami egy olyan önismereti munka, amire lehet éppen nem áll készen a delikvens. Elmondhatok neki mindent, amit tudok, írhatok neki gyönyörű étkezési tervet, ha nem néz szembe azzal a ténnyel, hogy miért is jutott el oda ahova. Miért nem eszik tápláló ételeket? Miért nem mozog? Miért hanyagolja el magát? Itt jön be a képbe a házasság, több gyerek, munka, idősödő beteg szülők, a sort a végtelenségig lehet sorolni. És igen, ez az élet. Ebben a zűrzavarban kell lépésről lépésre rendet rakni, rendszerezni és nem bűntudatot kelteni azonnal, hogy 40 fokban mekkora lusta vagy, hogy nem edzel. 

Szerintem sokan ezért is fordulnak el ettől az egésztől, mert csak ezt az erőszakosságot érzik rajta. Az élet amúgy is megterhelő hát minek terheljük még? Pedig szerintem van megoldás csak hosszabb, jóval hosszabb, mint gondoljuk. El vagyunk távolodva a természettől, ami azért fontos, mert az emberben van egy regeneráló képesség, de a városi, nyugati élet kiöli belőlünk ezt. Az ember képes egy csomó mindenből felállni, meggyógyulni, intuitívan étkezni, eleget mozogni, de nem az aszfalton, hanem a természet közelében. A legnagyobb gyógyítók közé sorolom az erdőt, a kertet, mindent, ahol kapcsolódhatunk egy olyan részünkkel, amit mostanában előszeretettel letérkövezünk. 

A természet az tud igazán gyógyítani és tud arra sarkallni, hogy jobban bánj magaddal. A mindenféle segítő ember pedig hasznos egy ponton, de a munka mindig az adott emberé és ezzel az emberrel finoman kell bánni. Főleg, mert az ember nagyon nehezen vagy sehogy sem változik, de az embernek van egy másik képessége mégpedig az, hogy visszataláljon legjobb önmagához. Mindenkinek van egy pont az életében amire úgy gondol vissza, hogy akkor jó voltam, akkor szerettem magam és általában nem csak az jut eszünkben, hogy de jól feszült a seggünkön a farmer, hanem, hogy milyen emberek voltunk. Békésebbek, kedvesebbek, megértőbbek és oda vágyunk vissza. Ezt lehet elérni életmódváltással, ami egy befektetés és egyben remény. Ahogy gyógyulunk, sok mindennel elkezdünk valóban szakítani, mert úgy érezzük rosszat tesz nekünk. Ételekkel, emberekkel, szokásokkal, de már nem fáj, nem áldozat, mert igazából azért tesszük, hogy megtaláljuk újra önmagunk legjobb változatát. 

Ezt nem én találtam ki, hanem ezt figyeltem meg magamon is és máson is. Nem tudom meddig lesz még fenntartható ez az elvárosiasodott élet, mert már hiába vagy vidéken sok esetben pont olyan, mint a város. Fogynak a fák, a bokrok, a zöld területek, már nincsenek pedáns veteményesek. Minden legyen lehetőleg szabályos, olyan problémamentes. Geotextil, rá kavics és benne három kókadozó növény. Ebben a közegben szeretnénk mi új emberek lenni, ahol egy léggyel sem lehet kapcsolódni, mert már inkább az sem repül oda. 

Múltkori sétám közben benéztem egy óriási kertbe, ahol egy nagyon idős néni, kapált. Már hajlott volt a háta, már össze volt töpörödve, de 90 éves biztos, hogy volt és mégis kint volt és kapált. Megálltam megcsodálni ezt az egyedüli látványt, hogy egy nénike ilyen békésen kapálgat. 30 évvel ezelőtt azért láttam ilyet, de mostanában már nem. Igazi kuriózum. A néni még azt az életet élte, ami fenntartható, ahol a táplálék érték és ezért megy ki kapálni. Valahol itt kezdődik az élet és életmódváltás vagy ott amit Matula is megemlít: 

"Én többnyire itt vagyok, aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz, fulladok is néha, a pipa se ízlik, és tavasz felé csak ténfergek, mint a beteg kutya. Aztán kigyüvök, megigazgatom a gunyhót, ha nagyon megnyomta a hó, és már nem is megyek haza." (Fekete  István - Tüskevár)

Ima

Mi most olyan generációk vagyunk, akiknek ki kell találni, hogy hogyan egyensúlyozzon a digitális és a való világ között mint ember, társ, gyerek, szülő, nagyszülő. Már eleve félelmetes számomra, hogy mindenkinek van digitális személyisége, ami sokszor nem találkozik a valódi személyiséggel. 

Nekem rettenetesen el van fáradva az idegrendszerem, mert valahogy úgy érzem kiszámíthatatlan mennyiségű információ pörög felém minden nap és rájöttem én ettől szorongok. Szorongok pedig tudom, hogy a nagy része kamu, színház. Szorongok, hogy én nem tudok lekvárt befőzni és közben két phd-t megcsinálni miközben türelemmel és okosan nevelem a gyerekeim és minden második hónapban valami szép nyaraláson vagyok a tökéletes párkapcsolatommal,  majd minden héten valami csúcs helyen a barátnőimmel. Közben csinos vagyok, vicces, szexi, pajkos, a huszonéves fiúk is megnézek és nagyon fontos, hogy nem öregszem semmit, mert azt már végképp nem lehet. Ezek minden egyes nap jönnek velem szembe és ágyazzák meg a tudatalattimba a szorongásos folyamatokat. Miért nem vagyok elég jó és mitől leszek elég jó. Mit kell hozzá még megvennem, megcsinálnom, elérnem. Ennyi baromságot, de nem? 

Viszont tele az internet számomra tök jó, érdekes és akár feltöltő dolgokkal, de már a nagy katyvaszban alig találok rájuk, ezért egyre jobban térek vissza a könyvek világába, ahol senki tökéletes életét vagy kommentjét nem látom. Nagyon jól hangzik tudom, de elég nehéz lejönni erről a felpörgött világról és "lelassulni". Egy ideje próbálok komolyan meditálni, de nagyon nehéz. Ülni vagy feküdni kell, ellazulni, lélegezni és lehetőleg nem gondolni semmire és ez nehezebben megy, mint mondjuk felpörögve rikácsolni. Miért? Nem is tudom, hogy lehet-e szabadulni ebből a felpörgött világból, de próbálkozom. A meditálás amúgy tényleg csoda jó dolog tud lenni és azért is csinálom, mert kíváncsi vagyok rá, hogy évek távlatában tényleg tud-e hatással lenni rám. Tényleg tud-e változtatni valamit rajtam? Megmondom őszintén sokszor küzdelem 20-30 percet találni a napban amikor békén tud hagyni mindenki és el tudok csendesedni. Ez is valahol nonszensz és megmutatja, hogy a mostani rendszer rossz. Próbálkozom a transzcendentális meditációval is, aminek a nagyon-nagyon rövid lényege annyi, hogy van egy mantra, amit ismételni kell. Vagy az oktató ad egy személyes mantrát vagy választunk egyet magunknak, vagy használunk valami olyan klasszikust, mint az "om". 

Úgy gondolom, hogy ma az ima nagyon hiányzik az életünkből és, hogy régen, amikor még az emberek ilyen-olyan vallások miatt naponta akár többször imádkoztak, akkor olyan mentális folyamatok indultak meg amire az embernek szüksége van akkor is, ha nem vallásos. Én ebben már egyre jobban hiszek és úgy sejtem, hogy egy mantrázós meditáció hasonló hatást tud kiváltani, mint az ima. 

Amit még észrevettem, hogy nagyon nehezen hallatjuk már meg a másikat. Egymás szavába vágunk, mindenki el akarja mondani a saját történetét, verzióját, élményeit és nehezen veszi észre, hogy a másik akart igazából neki valamit mondani. Már nem nézünk egymás szemébe, vagy legalábbis nem hosszan, nem megy már nekünk. Figyeljétek meg, hogy mikor valaki beszél hozzátok hányszor kalandozik el a szemetek, a gondolataitok, hányszor akartok közbevágni, hányszor nem is figyeltek csak annyit mondtok "júj", "aha". Nem tudunk egy dologra koncentrálni, mert már mindig több dologra akarunk koncentrálni. Kicsit mindenki ADHD-s.

Az a tapasztalatom, hogy olyan 3-6 nap kell az első fázishoz, lejönni egy másik tudatállapotba. Ez a detoxikáció első és meglepően fájdalmas stációja. Komoly erőfeszítés kell ahhoz, hogy mondjuk 6 napig ne nézzünk, hallgassunk híreket, olvassunk felesleges cikkeket vagy nyissuk meg a közösségi médiát. 6 napig "csendben lenni" meg tényleg egy kihívás, hogy mondjuk nem értelmetlen, félelmetes, túl sok ingerrel ellátott sorozatokat darálunk, hanem olvasunk. Ott a könyv, vannak benne lapok azon szavak. 2 oldalt bírunk már csak olvasni és kidőlünk, mert "fáradtak vagyunk". Igazából nem tudunk már koncentrálni az írott szóra és az agyunk előbb elfárad benne, mint a sorozatokban. 

Sokáig lehetne sorolni, még én sem jöttem rá, hogyan kell megtalálni a harmóniát. Majd talán a meditáció megnyit új kapukat. Nem tudom csak azt, hogy jó lenne kevesebbet szorongani.

Hogy bírjátok?

Gondolhatják, hogy a skót-viking génállományom mennyire bírja ezt az időjárást... Mondjuk jobban, mint tavaly, amikor 10 kilóval több voltam, de azért annyira nem jól, hogy ne kívánjam a nyárnak a végét. El is kezdtem azon gondolkozni, hogy még milyen fákat és cserjéket fogok főként a ház köré ültetni ősszel.

A ház egyik oldalán dús és nagy mogyoróbokor adja a hűvöset. A mogyoró azért is szimpatikus számomra, mert nem baj, ha közel van a házhoz, nem fogja kiverni az ablakot, ha törik, lombullató és könnyen lehet ritkítani. Ezért mogyoró bokrokat biztos fogok ültetni. 

A ház előtt murvát szórt le az önkormányzat egy kis részen. Én kértem, hogy ne tegyék, mert nincs rá szükségünk, nekünk jó a föld is, de aztán csak leszórták. Ahol hagytak ágyást meg föld területet azt beültettem, de ősszel még a ház elé is próbálok ültetni plusz fát. Valahogy odaszuszakolok legalább még egy gömbszivart, ami esernyős árnyékot ad majd. Az utcafront sajnos a meglévő növényállomány mellett is forró, az előkertünk is elég forró, a hátsókertben viszont helyenként 15  fokkal is hűvösebb van, mint mondjuk az előkertben. Ezért az előkertet is teleültetem mindennel. Igazából csak a medence területén fogok hagyni napsütést és nyárra minimum félárnyékot csinálok már mindenhova, mert megváltoztak a dolgok. Egy cikkben olvastam, hogy egy kertész azt mondja, hogy régen rendje és módja szerint a veteményes tűző napon volt. Ma már legalább 7 méterenként kell ültetni egy kisebb lombkoronájú fát különben szétégeti a veteményt. Én is ezt tapasztalom, de nem csak a veteményessel. Még a rózsáim is elégtek, pedig a rózsa bírja a napfényt és a meleget. Számomra elszomorító és kétségbeejtő, hogy itt tartunk... 

Ti, hogy vagytok? Hogy bírjátok? Tervezetek valami intézkedést, hogy jövőre könnyebb legyen? 

Hátsó kertünk egy őszi napon. Azóta sövény már legalább egy méterrel magasabb. A babérmeggy, nagy, húsos levelei jól hűtenek. 

ULWILA

Tudom, hogy elkezdtem egy autista blogot is, de azt mutatja az élet, hogy nehezen írok két platformra, ezért úgy tűnik inkább mégis itt számolok be róla. Ez a bejegyzés hosszú lesz, ezért elöljáróban leírom miről lesz szó, hogy akit nem érdekel, az tudjon lapozni. Írok a fejlesztésről, amit a Kicsi kapott vagyis nem kapott és írok egy zeneterápiás fejlesztési módszerről, amit nemrég fedeztem fel és ajánlom tipikus gyerekeknek is, illetve az idősebb korosztálynak. Gondolok itt az Alzheimeres nagymamára. 

Az év végén beszéltem a Kicsinek az egyik fejlesztőjével, akit az óvoda biztosított. Ez már önmagában egy óriási haladás, hogy egyikük vette a fáradtságot és tájékoztatott. A beszélgetés során két dolog rögtön kiderült számomra: 

1. Az egyik, hogy a fejlesztő azt mondta, hogy nem sokat haladt a Kicsivel, mert ez "meghaladta a képességeit". Mármint a fejlesztő képességeit haladta meg az integráló óvodában az autista gyerekem és nem fordítva. Bár elő van írva törvényileg, hogy egy autista gyereknek hány óra fejlesztést kell megkapnia az intézményben, ennek vagy a töredéke teljesül vagy leginkább semmi. Mi idén még szerencsések voltunk, mert jártunk a Kicsivel TSMT tornára, az oviban pedig volt általános fejlesztő és általános logopédus. Mivel a Kicsi még nem kapta meg az SNI státuszt, addig nem jár neki az auti specifikus fejlesztő hiába van gyermek pszichiáteri diagnózisunk, ráadásul kettő is (magán,+Vadaskert). Februárban adtuk be az SNI-hez  a papírokat, a mai napig nem történt semmi, de erre is készítettek fel minket. Ha meglesz az SNI státusz, akkor pedig "lehívnak" neki a "rendszerből" auti specifikus fejlesztőt és itt félek attól, hogy nem lesz abban a rendszerben senki, aki kijárna az oviba. Ezért örültem első körben, hogy általános gyógypedagógus foglalkozott vele, mert legalább volt valaki és azt hittem ez a valaki próbálkozik, de mint kiderült nem próbálkozott. Megmondom őszintén én ezt nem teljesen értem. A gyógypedagógus feladata, hogy megtalálja a gyerekhez vezető utat legyen az tipikus vagy atipikus. Azért, mert nem tanult róla csak egy kicsit, még szerintem utána kellene néznie, de lehet én tévedek. Viszonyítási alapként mondom, hogy a Bárczin van autizmus specifikus képzés úgy 10-11 éve, ami nem sok. Így azok, akik régebben végeztek, akár hozzátanulhatnának, de a legtöbben nem tanulnak hozzá. Nekem kicsit fura ez, mert az orvos is felkészül a műtétre, ha nem rutinról van szó. Még a műtét előtt hozzá is tanulnak és valahogy így képzelném el a gyógypedagógiát is, hogy felkészülök az óráimra, ha más nem az internet segítségével. Más foglalkozást tartok egy tipikus fejlődésű gyereknek, mást egy atipikusnak. Olyan, mint a táplálkozás, akkor jó, ha személyre van szabva. Tapasztalatom szerint ez nincs így, egy sémára van a tanítás és az vagy bejön vagy nem. Ha nem, akkor nem keresnek más utakat. Egy autista gyereket - az autizmus spektrumon való elhelyezkedésétől függően - részben lehet úgy fejleszteni, mint egy tipikus fejlődésű gyereket, de csak részben. A többi rész az autizmus megértése lenne és ott nagyon fontos tényező, hogy nekünk kell belépni az autista nézőpontba és nem neki kell kilépnie onnan. Nem akarom én bántani a gyógypedagógusokat, de ez az egyik oka, hogy nekiálltam tanulni. Sajnos nem látok rá reális esélyt, hogy sokan fognak ehhez érteni, mert megterhelő és tényleg nagyon egyénre kell szabni, így nem lesz majd minden sarkon egy fejlesztőház mondjuk Tb alapon. A fejlesztés, integrálás pedig nagyon fontos egy atipikus gyerek esetében. 
   
   (Megint csak viszonyítási alapként mondom, hogy nagyon sok szülő kénytelen elengedni a fejlesztéseket. Ez azért van, mert nincsenek szakemberek az intézményekben, a magán szakemberek pedig olyan áron dolgoznak, hogy egy GYOD-on (gyermek otthon gondozási díj) lévő szülő nem tudja kigazdálkodni a heti többszöri fejlesztést. Még ha nincs is GYOD-on a szülő és van egy 8 órás állása, akkor is nagyon jól kell keresnie ahhoz, hogy ki tudja fizetni a fejlesztéseket. Arányaiban mondom, hogy heti 5-7 óra lenne az ideális fejlesztés, súlyosabb esetekben a napi 5-6 óra. Erre vannak EGYMI óvodák és iskolák, de erről még nem tudok nyilatkozni, hogy milyenek. Amit eddig hallottam róluk felemás. Van jó is, rossz is. Nem is minden gyereket vesznek fel EGYMI-be, kevés a hely, sok a gyerek és nagyon különbözőek is. Egy átlagos intelligenciájú autista egészen más eset, mint egy szellemi fogyatékos mély autista és erre egyáltalán nincs felkészülve a rendszer. Az EGYMI-ben is nagy a szakemberhiány. Tehát, ha zsebből akarjuk kifizetni a heti 5 fejlesztést, akkor úgy kell számolnunk, hogy egy átlag fejlesztő 12-15 ezer forint / óra áron dolgozik, de van aki ennél is többet kér és akkor ezt, ha felszorozzuk, már látjuk, hogy gyakorlatilag a legtöbbeknek képtelenség kifizetni.)
   
   
2. A másik amit mondott a fejlesztő, hogy több esetben mikor meglátta őt a Kicsi, akkor odarohant és ment vele a fejlesztő szobába pedig nem is az ő órája volt. Kiderült, mint menedékre tekintet a gyógypedagógusra, mert tudta, hogy a fejlesztőszoba csendes, nyugis. Ilyenkor beültette őt a gyógypedagógus valami játékkal és a Kicsi csendben játszott míg más gyerek kapta a fejlesztést. Majd mikor kipihente magát a Kicsi idegrendszere, visszatért önállóan a csoportba. Az óvónők erről egy árva szót nem szóltak nekem és én eddig abban a hitben éltem, hogy a gyerek heti 5 napban, napi 4,5 órában bírja már a neurotipikius óvodát. Elnézést, az integráló óvodát. Nagyon büszke vagyok a gyerekemre, mert 6 évesen, a zűrzavarban, egyedül megtalálta azt a módot, amivel ebédig az oviban tud maradni. Nem minden nap alkalmazta ezt a módszert, de az elmondások szerint akár heti többször is igénybe vette a fejlesztő szoba nyugalmát. Ezt kellett volna nekem mondani, mert tudtam volna segíteni és jövőre az új csoportban, az új óvónőt már fel fogom készíteni, hogy vagy vigyék ki a csoportszobából, ha látják, hogy befeszül vagy adják rá a zajszűrő fülest, mert ha kell bevisszük minden nap. Mivel senki nem mond semmit, így segíteni sem tudok és ez megint egy nagy hiányossága a mai pedagógiának, hogy nem szólnak, elhallgatnak, a hátunk mögött morognak és nem is akarnak hozzá érteni. Azt meséltem, hogy lehet el tudnám intézni, hogy auti specifikus továbbképzést kapjanak óvónők ingyen? Ez egy 2 napos képzés lenne, online. Felmérték az oviban hány óvónőt érdekelne és szám szerint 1 jelentkezett, akinek szintén van egy atipikus gyereke. Hát erről ennyit. 

Ennyi felvezető után pedig jöjjön egy terápiás módszer. Nekem a zeneterápia nagyon tetszik. Szerintem senkinek nem kell ma már bebizonyítani, hogy a zene gyógyít, a zenének hatalma van. Kerestem is zeneterapeutát, de nem igazán találtam. Ez a Ringató meg egyéb hát jó-jó, de nem elégséges, illetve a klasszikus zeneterápiát nem látom célravezetőnek az esetünkbe. Ide megint kell egy kis csavar. Olyat mondtak nekem az oviban, hogy van az Izéke, ő zongoratanár és vigyem el hozzá a Kicsit, mert azt ők is hallják, hogy olyan hangja van, hogy csuda. Ez a kösz a semmit kategória, mert ide el kell jutni, de legalább mondtak valamit. Már egy ideje gondolkozom rajta, hogy  hogyan legyen zeneterápia. Végül is tudok zongorázni, tudok gitározni és elvégeztem egy magánének szakot, de hát itt akkor is valami speciálisról lenne szó, nem arról, hogy beskálázatom a gyereket meg Puccini áriákat énekelünk. Aztán szembe jött velem a ULWILA módszer, amit szoktak színes kottának is hívni. Elsősorban középsúlyos értelmi fogyatékosoknak fejlesztették ki, de aztán látták, hogy bizony ez sok más gyereknek is hasznára válhat, például autistáknak vagy akár neurotipikusoknak. Lehet alkalmazni például zongorán, de van egy ütős hangszer, amit tubafonnak hívnak és az tök jó, mert az könnyebb és fejleszti a kéz-szem koordinációt is. Olyasmi, mint a xilofon csak ezek tökéletesre vannak hangolva, így a gyerek nem egy hamis hangzást tanul meg. 

A lényege, hogy a kottaolvasást színekkel váltják fel, így a gyereknek a színeket kell csak felismernie és egyszerűbb dalokat el is tud játszani. Ez óriási motiváció és sikerélmény. Lehet venni C-C-ig lévő hangokat, de később félhangokkal is fel lehet turbózni. Van egy gyógypedagógus, aki ehhez gyártat hangszert és kottái is vannak. Akit érdekel, nála lehet érdeklődni és rendelni. Facebook csoportot is létrehozott. 

Arra számítok, hogy ezzel sokkal nagyobb fejlődéseket és sikerélményeket lehet elérni, mert itt maga a gyerek tanul meg zenélni. Bárki, aki valaha megtanult hangszeren akár csak 1 dalt lejátszani az tudja miről beszélek. Most ezt a módszert is tanulmányozom és szépen bevezetem majd a Kicsinél. Még nem kapta meg, mert a hónapban lesz a névnapja és akkor fogja megkapni. Nagy reményeim vannak azzal kapcsolatban, hogy nagyon tetszeni fog neki, mert ő jó hallással, talán abszolút hallással is rendelkezik. Ezt nekem zenészek mondták már többször, amikor meghallották énekelni, vissza énekelni valamit. Nyilván én is hallom, csak nem akartam vele sosem hencegni, hogy na ez a gyerek egyik szuper képessége, de hát mindenki felkapja rá a fejét, még a laikus is. Ezt mindenképpen ki kell használni. Ha rákapna a zenélésre az éneklésen túl, amit amúgy napi szinten űz, akkor talán egy idő után átválthatnánk zongorára és meglátjuk az agya mennyire lesz befogadó majd egy rendes kottával. Most lelkesen állok hozzá, mert végre látok valami utat, hogy elinduljunk a zenei vonalon és ha már olyan szintre fejlesztettem, akkor mehet Izékéhez zongora órára, mert nem lesz neki idegen a helyzet. 

Most már van némi rálátásom a fejlesztő eszközökre. Vigyázni kell, mert mindenre is rámondják, hogy fejlesztő eszköz. Végül is egy bot is lehet az, sőt még mindig jobb, mint a villogó, műanyag izék, de mindennek nem szabad bedőlni. Ez egy olyan fejlesztő eszköz, ami a hallást, a kéz-szem koordinációt, a motivációt, a tanulást és az önbizalmat is fejleszti. Sikerélményt ad, boldogságot ad. Pont ezért gondolom, hogy jó lehet idős embereknek, akik nem akarják elhagyni magukat vagy már jelentkeznek a demencia jelei. 

A Kicsivel fejlesztőzök minden nap úgy, hogy ő nem érzi fejlesztésnek. A képcserés kommunikációt (PECS) is elkezdtem bevezetni. Ehhez folyamatosan tanulok, szedem össze hozzá a tudást. A Kicsi már egészen jól beszél, de a vizuális megsegítés minden autistának hálás eszköz ezt nem győzöm ám hangsúlyozni. Még annak is, aki a spektrum szélén van és Aspergeresnek hívjuk. Az érzelmek kifejezésében ez nagy segítség és egy biztonságot nyújtó pont. 

Vettem hozzá egy ilyen mappát, de a képeket már én gyártom. Maga a tanulási folyamat hosszadalmas és gyerekfüggő. Hosszú hónapokat is igénybe vehet mire az első fázistól eljutunk a hatodik fázisig és ezt bizony nem nagyon mondják sehol, nem tanítják, csak odamondják, hogy akkor vegyél egy ilyet és használd. Na jó, de hogyan? A legtöbben szerintem nem tudják. Ennek van egy felépített bevezetési módszere. Vannak országok, ahol vannak PECS terapeuták és lehet én vagyok megint a béna, de egyet találtam, aki régen a Vadaskertben volt, de már nem találom és azért az az egy elég kis szám. Tipikus fejlődésű gyereknek ilyen nem kell, de lehet őket is segíteni képekkel, mert ők is előbb értenek meg dolgokat, ha megmutatjuk nekik vizuálisan mit akarunk. A napirend kártyák és az előre megmutatott vizuális helyzetek, például, hogy milyen lesz az ovi belülről, ki lesz az óvónő, melyik szállodába megyünk nyaralni, milyen az új bevásárló központ ahova megyünk,  mit fog csinálni az orvos, ki az orvos, stb. biztos pontot adnak tipikus gyereknek is és sokkal kevésbé fognak szorongani egy helyzettől. Minél jobban felkészítjük őket vizuálisan annál jobban kisimulnak az idegeik és a család élete is könnyebb lesz. Egészen kis kortól lehet ezt alkalmazni, akár 1-2 éves gyereknél is. 

Na és a kicsivel csinálom az említett "morning basket" módszert és van, hogy csak "simán" társasozunk. Ma például rommá vert mikor már a nyolcadik kör memória játékot játszottuk. Amit még csinálunk az a TSMT torna, ezt itthon is szoktuk csinálni, illetve most sokat medencézünk, amit hívhatunk "vizes terápiának". Ott is tornáztatom meg egyensúlyoztatom őt. Maga a víz, mint közeg is nagyon jó hatással van az idegrendszerre. Még szeretnék valami kézműves dolgot is behozni. Szoktunk rajzolni, festeni, de ezt is fel akarom turbózni terápia szintre csak már mindenre tényleg nincs energiám. Szépen sorban haladunk. A Kicsi amúgy óriásit fejlődött az utóbbi két hétben, a beszédtudása nagyot ugrott és százzal önállóbb lett mindenben. Annyira nem volt nehéz vele megtalálni a hangot és sok mindenre hajlandó nekem. Úgy tűnik a fejlesztőnek valamiért nem, de a Kicsinél nagyon számít a bizalom és ezt lehet nem sikerült elérnie a gyógypedagógusnak.

Arra például én is tegnap jöttem rá, hogy még soha nem próbáltam elmagyarázni neki, hogy nem baj, ha valamit nem tud elsőre. Mivel ő már jó ideje érzi, hogy más, mert máshogy is kezelik, ezért látom rajta, hogy van egy alap szorongása, egy félénksége, hogy ő úgy sem tudja megcsinálni a dolgokat. Ezeket nyilvánosan nem is csinálja, otthon szokta gyakorolni. Szerintem ő abban a hitben élt, hogy mindent elsőre kell tudni. Mert ugye a többi gyereknek olyan könnyen megy a barátkozás, a beszélgetés neki meg nem megy és ezt tanulnia kell. Most már ellesett néhány módszert és próbálkozik. Az ilyenek miatt, hogy neki ezek nem mennek csípőből, jöhet az a gondolat, hogy ő nem olyan jó, mint a többi. Ami nem igaz, csak neki más az elérési útvonala. Tegnap ezért mondtam neki, hogy nem lehet mindent elsőre tudni és sok mindent meg kell tanulni, ami időbe telik. Egy átlag 6 évesnek is nehéz ezt lemodellezni nemhogy egy autinak, de azt hiszem sikerült, mert kikerekedett a szeme, lebiggyesztette az ajkait, majd megölelt, elsírta magát és mondta nekem, hogy "Anyaaaaa, anya cuki vagy!". Ez azt jelenti nála, hogy végre értem őt. Ilyenkor van az az állapot, hogy sikerült felvennem az autista szemüveget és látom az ő szemével a világot. Ilyenkor érzem, hogy nagyon sok mindent meg fog ugrani csak tudjak vele kapcsolódni lássam, amit ő lát és megoldunk mindent.  

Aki idáig eljutott az olvasásban annak beírok egy ötöst a naplóba! :D