Nagyon szeretnék még sokat varrni (is), tele vagyok ötletekkel. Jó ideig semmihez sem volt kedvem, de most valahogy megjött. Ez a ruha nem egy bonyolult darab, de még a legegyszerűbbekkel is mindig rengeteg munka van - hát ezzel is akadt.
Fekete anyagon, fekete cérnával dolgozni nem lett a kedvencem... kellett hozzá a természetes fény rendesen. Nem lett teljesen tökéletes, de hordható, és a hibáit csak én ismerem.
Egyrészt a bőröm állapota kétféle. Helyenként olyan szép, mint egy japán nőé, máshol meg simán felveszi a versenyt egy 17 éves kamaszéval - pattanásfronton. Most nagy "méregtelenítésben" vagyok. Odáig jutottam, hogy reggelenként miso levest eszem. A mélytengeri alga és a fermentált szójabab elképesztően gyógyító hatású. Pár órával később megiszom a mindennel telepakolt smoothie-mat, vacsorára pedig jön valami szilárdabb - de az is roskadásig van zöldséggel. Most ez megy. Ezt veszi be a gyomrom, és ez az étrend rendesen kíméli a májam, tehát tényleg nincs terhelve. Így a szervezetem szépen tud pattanásokat generálni, és kiküldeni a hormonmaradványokat meg toxinokat. Azért várom már a végét ennek a folyamatnak...
És hát... ennek a sejtcserének más jelei is vannak.
Szóval ezekből azt gondolom még az is lehet, hogy éppen új ember leszek. Hátha esetleg az ablakpucolást vagy a teregetést is végre megkedvelem.
Teljesen el vagyok keseredve. Minden évre jut egy brutális iskola incidens. A fizikai és verbális bántalmazások teljes skáláját átéltük az elmúlt években, és egyre inkább azt érzem, hogy védtelenek vagyunk. Védtelen a gyerekem, és védtelen vagyok én is szülőként.
Az iskola? Nem szeret ilyesmivel foglalkozni. A pedagógus? Nem akar belemenni. És én itt állok, és csak azt kérdezem, hova menekíthetném a gyerekemet? Hol lehetne végre biztonságban? Át kellene vinnem egy másik általánosba? De ott is bármi megtörténhet. Vigyem át alternatív iskolába? Talán boldogabb lenne ott csak akkor meg ott a kérdés, tanulna-e rendesen? Mert ha olyan gyerek lenne, aki nem szeret tanulni, könnyebben rábólintanék. De ő jó eszű, kiváló tanuló, és szeret is tanulni. Ő az, aki kérdez, kutat, érteni akarja a világot.
És igazából... nekem is elegem van ebből az iskolából. Nem csak az erőszakról van szó. Sorolhatnám; szociális szempontból gyenge, a közösségépítés nulla, és ahelyett, hogy jobb lenne, évről évre romlik. Hiába fizetjük a tandíjat, most már úgy érzem, ugyanazt kapjuk, amit ingyen is megkapnánk máshol.
Az első évben jó volt. Elhoztuk egy rossz osztályból, új közeg, új remények. Minden jól alakult. Aztán jöttek új gyerekek, és tavaly már óriási balhé volt, idén pedig itt van újra. Egy nagyon problémás gyerek, aki az én lányomat is bántotta már. És most ez az újabb incidens. És én itt ülök, és próbálok rájönni, hogy mi a jó megoldás? Mert az biztos, hogy így nem akarom folytatni. Nem akarok minden egyes évben újabb és újabb harcokat vívni. Nyugalmat akarok.
Valami változás kell. De még keresem az utat.
Cinust két osztálytársnője vállalhatatlan, trágár stílusban, több hangüzenetben megfenyegette és verbálisan bántalmazta. A fenyegetések között az is szerepelt, hogy módszeresen és élvezettel kivégeznék a kutyánkat - ezt két külön üzenetben is részletezték. Szerencsére Cinus nem hallotta ezeket az üzeneteket, mivel a telefonhasználatát figyelemmel kísérjük. A telefon épp nem volt nála, így nem is tudott reagálni a lányok üzeneteire - és paradox módon éppen ez a nem reagálás váltott ki belőlük ekkora gyűlöletet. Ez semmilyen szinten nem tekinthető normálisnak, és biztos vagyok benne: nem az én gyerekemben van a hiba.
Hosszan ki lehetne bontani a történet minden részletét, de röviden: ez nem az az eset, amit el lehet intézni egy "enyje-benyje, bocsánatot kérek" félmondattal. Ez súlyos. És ezt így is kell kezelni.
A fokozatosság elvét követve, lépésről lépésre haladok:
Ezért az iskolát is értesítettem, és kértem az iskolapszichológus azonnali bevonását. A hivatalos levélben a vonatkozó törvényeket is lehivatkoztam, és jeleztem, a bizonyítékokat bármikor a rendelkezésükre tudom bocsátani.
Ha érdemi változás továbbra sem történik:
Jogom van a bizonyítékokkal a területileg illetékes gyámhivatalhoz fordulni, mivel ez az eset súlyos bántalmazás és fenyegetés kategóriájába esik.
Emellett feljelentést is tehetek a rendőrségen. Kilencéves életkor ide vagy oda, a hatóságok kötelesek eljárást indítani. Ez nem letartóztatást jelent, hanem egy hivatalos vizsgálatot, amelybe az iskolát, a szülőket és a szükséges szerveket is bevonják.
És most itt vagyunk. Cinus nem hallotta ugyan az üzeneteket, de érzi, hogy valami nagyon komoly történt. Ő az, aki mindezt elszenvedte csak azért, mert nem reagált azonnal egy üzenetre. Nem kevés munka lesz helyreállítani a lelkét. De meg fogom tenni. Mert az én feladatom az, hogy tudja, nem az a hibás, akit bántanak, hanem az, aki bánt.
Tegnap este jött az üzenet, hogy a „nagyon komoly” érdeklődő még annyira sem vette a fáradságot, hogy odaszóljon, hogy mégsem jön. Egyszerűen eltűnt.Tipikus. Ahogy olvastam, már tudtam, ennek így kellett lennie. Az eladó persze mit sem tudott róla, hogy itt az univerzum volt szíves intézkedni. Ma elmentünk a gyerekek apjával megnézni az akváriumot. És tényleg tokkal-vonóval minden benne van, jó áron. Még most is üzemel, csak halak nincsenek benne. De ahogy ránéztem, éreztem, ez valami nagyon jól összerakott darab. Olyan felépítéssel és technikai felszereltséggel, ami pont nekünk való.
Aki nem merült el még az akvarisztika sötét, buborékos bugyraiban, annak mondom: ez fontos infó.
Mert vannak melegvizes meg hidegvizes halak, és nem mindegy, milyen technika kell hozzájuk. Nem volt mit tenni. Igent mondtam. Kértem 1-2 hét türelmet, hogy kitaláljam, hová kerül az akvárium, és hogy leszervezzük a fuvart. Vagyis, a gyerekek apja megkéri az egyik barátját, hogy ugorjon át furgonnal. Mert hát ebben azért mégiscsak egyszerűbb lesz bepakolni, mint egy személyautóba. Aztán vár rám egy jó kis akváriumtakarítás. A meglévő dekorációkat és növényeket kipótolva újraépítem a terepet. Beüzemelem. Hagyom „dolgozni” 2-3 hétig, közben figyelem a víz paramétereit. És ha minden stimmel, jöhetnek a guppi srácok. Csak hímek. Mert különben pár hónap múlva már saját fajtamentést kéne indítani. Utánajártam, nem probléma, ha csak fiúk lakják.
Már el is neveztem őket:
I. Henrik – VIII. Henrik.
Külön aranyos, hogy egyik sem lesz király.
Később, ha a Henrikek beszoktak, akkor csatlakozhat pár neonhal. Laza kis hobbi. Alig van vele dolog…Viszont a Kicsi szerintem oda lesz meg vissza.
Egyébként az univerzum további két kérdésben is intézkedett az életemet tekintve szólva nem is tudom mit aggódom, lerendezik ezt nekem csak menni kell az úton.
Ma reggel futni indultam, ahogy mostanában szoktam. Friss volt a levegő, az ég kék, a világ normálisnak tűnt, egészen addig, amíg két őzike ki nem ugrott elém a semmiből. Egy pillanat alatt ott termettek az úton, és ugyanúgy, ahogy jöttek, el is tűntek a bokrok között. Libabőrösen futottam tovább. Nem tudom, miért voltak ott pont akkor, azt sem tudtam, hogy ennyire bemerészkednek az emberek közé a parkba, de azt tudom, hogy nekem ez izgi volt és szép.
De nem ez volt a nap legfontosabb része.
Pár napja észrevettem, hogy az előttünk lévő árokban, a vízelvezető csövekben egy meglehetősen megviselt fehér cica bujkál. Ismerem a környék macskáit, de ő új volt. Csapzott volt, sáros, és véres a füle. Először azt hittem, verekedett. Vittem neki vizet, ételt, és leültem mellé. Beszélgettem vele, ahogy egy cicához kell. Nem tolakodva. Inkább csak úgy... jelen lenni. És csoda történt: elindult felém. Minden egyes lépését megfontolta, és minden kis közeledéssel épült valami köztünk. Nem hagyta, hogy megfogjam, de ott volt, egészen közel. Jól ismerem ezt a típust. Az ilyen cicát nem lehet elkapni, birtokolni. El kell engedni és éppen ezért visszajön. Így is lett. Másnap reggel ott ült az árokban. Mintha csak azt mondaná: „Na, hol is hagytuk abba?” Újrakezdtük: étel, víz, halk szavak. Már nem félt tőlem, de még mindig nem engedett magához. Próbáltam mindenfélét, de mindig eltűnt. Ezek a vízelvezető csövek úgy vannak kitalálva, hogy ő nyer.
Ma láttam rajta, hogy rossz állapotban van. Nem kereste senki. Nem tudtam tovább nézni tehetetlenül, úgyhogy felhívtam az állatvédőket. Egy órán belül itt voltak. És sikerült. Megfogtuk és ők elvitték orvoshoz. A cica tele volt kullancsokkal, bolhával, és kiderült, hogy el is ütötték. El volt törve a szegycsontja. Egy apró test, egy nagy történettel. És nem ezt érdemelte. Nagyon drukkolok neki. Hogy meggyógyuljon. Hogy szeressék. Hogy valaki számára ő legyen a világ legszebb fehér cicája, akivel már csak jó dolgok történnek.
Ez a cicás kaland megmutatta megint, milyen szép a bizalom. Nagyon jó érzés volt, amikor a riadt cica egyszer csak bizalmat szavazott nekem, és lépésről lépésre közelített felém. Nem szerettem volna eljátszani a nekem szavazott bizalmát, mert az nagy kincs. Jó kezekbe került és vigyáznak rá, jobban, mint én tudtam volna. Pedig nagyon szerettem volna én vigyázni rá, én szeretni őt, én vele lenni a bajban, én segíteni, de ez nem rólam szól és néha az elengedéssel tehetjük a legjobbat.
Nehéz napjai voltak a cicának és nem csak neki, másnak is, de én gondolok mindenkire. Mást nagyon most nem tudok tenni.
Az univerzumra bíztam magam ismét.
Ugyanis az történt, hogy a Kicsi kitalálta, guppikat szeretne magának... azaz akváriumot. Nagyon könnyen lehetne két cica és egy kutya után azt mondani, hogy nem. Viszont azt tudni kell ehhez, hogy a Kicsi még soha életében nem kért semmit. Bármilyen ünnep volt, hiába kérdeztem, mit szeretne, nem mondott semmit. Mindig én találtam ki, és eddig egészen jól teljesítettem, mert mindig eltaláltam, éppen minek örülne. Most viszont végre megfogalmazta a kis vágyát, és ha most visszautasítom, akkor mit fog ebből leszűrni? Ugye, hogy így nehéz nemet mondani?
Persze volt némi fogalmam róla, hogy ennek nem lehet ukmukkfukk nekimenni, és találtam is egy nagyon jó YouTube-csatornát, ahol lépésről lépésre mindent elmondanak. Ekkor kezdtem igazán kétségbeesni, de valahol pont nekem való ez az igazán aprólékos, szívatós feladat, amiről először fogalmam sincs, de aztán felszívom belőle magam, és végül már majd diplomázhatok is belőle. Egy baj van ezekkel a videókkal; nagyon hosszúak - én azért feszesebbre vágnám -, de úgy tűnik, ez az első szint. Mert ezek a halas hobbik türelmet igényelnek, és ha végig tudom nézni ezeket a lassú videókat, akkor továbbjutok a kettes szintre.
Tehát a történetben fontos, hogy először is kimondtam; nem tudok és nem is akarok vagyonokat költeni erre. Ha az univerzum akváriumot akar adni, akkor azt tegye olcsón, vagy akár ingyen, mert én azt sem bánom. Erre ma elém dobott egy hirdetést, hogy nagyon olcsón kapnék akváriumot felszereléssel együtt, és itt van helyben, nem kell elmenni Piripócsra érte. Aztán kiderült, van előttem egy érdeklődő, aki a héten fogja megnézni. Ezzel is úgy vagyok, hogy ha tényleg nekünk akarja adni a sors, majd az előttem lévő mégsem kéri. Addig is nézem a videókat, és tanulom az akvarisztikát, mert már érzem a csontjaimban, hogy ezt nem úszom meg. Szeretném, ha a Kicsi örülne, és kiváló ballagási ajándék lenne számára.
Igen-igen. Itt tartunk, hogy nemsokára nem lesz ovis kisgyerekem. Öregszem. Na de visszatérve az akvárium-sztorihoz, ez nem egy elkapkodós dolog, és szerencsére a Kicsinek úgy tűnik, van türelme várni. Minden nap rákérdez a guppikra, és én minden nap mondom neki, hogy még egy kicsit várjon, mert nem olyan egyszerű, és a halacskákhoz idő kell. Tényleg ez egy elég nehéz hobbi, szóval nagyot vállalok vele, de a Kicsi nagyon megérdemli. Hosszú-hosszú posztokat tudnék írni róla, hogy mennyire egy nagyszerű gyerek és, hogy ebben a szörnyű világban - ami neki ki is van fordítva - mennyire jól megállja a helyét és milyen bátor.
Tegnap éjszaka hallom, hogy megáll egy autó a ház előtt és üvölt belőle a techno. Aztán elmegy jó hangos kerékcsikorgatással. Majd visszajön, majd elmegy, majd visszajön... és az én gyomrom ebben a tempóban liftezik. Csak annyira osontam ki az ágyból, hogy megnézzem biztosan be van-e zárva a bejárati ajtó. Egyszer csak már nem jön vissza, megnyugodok és elalszom. Reggel megyek ki az ajtón és látom, hogy a kertben, a járdára be van dobva egy vörös rózsa. Azonnal megfordult a gyomrom. Éjszakai impulzus ember, techno és vörös rózsa? Ne már, de tényleg ne már...
Amúgy nyilvánvalóan most félek megint... mert azt hittem letudtam a dolgot és úgy tűnik nem. Távoltartási meg ilyenek járnak a fejemben, de azzal meg mit érek? Ezért valami önvédelmi eszközt vennem kell. Továbbá kamerákat, riasztót szereltetek fel és szóltam mindenkinek, akinek tudnia kell róla.
Kicsit kezd sok lenni az őrület ebben az évben, szóval jó lenne leállni bárki is intézi ezt.
A huszonéves fiúk próbálkozásai arra jók voltak, hogy rájöttem; biztonságban vagyok, mert érzelmileg teljesen elérhetetlen lettem. És ez most biztonságos. Próbáltam végiggondolni, hogy ki lehetne az, létezhet-e olyan, aki túlszárnyalja azt a szintet...? A válasz: nem, senki, hát hogyan? Közelébe se... Ez egyfelől lehet szomorú, mert talán örökké magányos maradok, másfelől... nem tudom...milyen okosságot fűzzek ehhez?
Egyszer valaki azt mondta nekem: "Gondold azt, hogy több vagy azoknál, akik kevesebbek, ezáltal több leszel!" Azonkívül, hogy hangosan röhögtünk rajta azt kell mondjam imádom és zseni! Tök mindegy mit okoskodok meg analizálok és pörgök, ami van az van, ami nincs az nincs. Hű, tényleg befejezem...:D
Nekem kiskorom óta nagy példaképem, a mindig csodás Susan Sharadon. Azt hiszem elértem abba a korba, hogy végre nekem is kijár egy ilyen póló.
A múlt héten történtek vicces dolgok. Mikor sikerült összekaparnom magam olyan nő-szerűre, voltam nagybevásárolni egyedül. Egyszer csak éreztem, hogy valaki néz, meg mintha úgy somfordálna utánam. Mostanában az ilyenektől - érthető okokból - különösen félek. Átnéztem a másik sorba, és akkor a srác elmosolyodott, majd lesütötte a szemét. Na, mondom, van még ilyen? Nem csak a Tinder? Azért nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam, most, hogy szembenéztünk, látja, hogy nem vagyok 25 éves. Viszont továbbra is éreztem, hogy kerülget. Nem tévedtem, mert egyszer csak odalépett azzal a furmányos szöveggel, hogy: „Helló!” Akkor jobban felmértem… hát igen. Minimum 185 centi volt, sötét hajú, sötét szemű, és nem ilyen slim gatyóban volt, hanem rendes farmerben (végre és hurrá), ráadásul egy olyan tök jó kabátban, amit szerintem a 70-es évekből lopott. Szóval rendben volt, azt kell mondjam. Nem akarom hosszúra nyújtani, de mondtam neki, hogy szerintem van köztünk 10 év, mire kiderült, hogy van az 12 is. Na, de nem érdekelte úgy, mint engem. Végül úgy távoztam, hogy ő nyolcszor elmondta az Insta-elérhetőségét, hogy ha meggondolnám magam bármikor. Spoiler: nem fogom.
Aztán a masszőr néni kérdezi tőlem, hogy emlékszem-e arra a pasira, aki utánam jött, mert hogy az annyira meg akarja tudni, ki vagyok, és hogy ő csak annyit mondott neki, hogy vannak gyerekeim és 40 vagyok, de a srácot nem nagyon érdekelték ezek a számadatok csak a nevem akarta tudni. Nyilván nem lett kiadva, de a masszőr néni annyit nekem is elárult róla, hogy a srác 27 éves, és ha szeretném, akkor megmondja, ki az, mert a srác erre felhatalmazta. Mi van mostanában ezekkel a huszonévesekkel???Mind anyakomplexusos?
Serbi szerint ez azért van, mert a mai huszonéves lányok nagyon öregnek néznek ki a sok sminktől meg egyebektől. Lehet, nem tudom. Azért 12-13 évvel fiatalabb srácok... hát persze, hízelgő, de van már két gyerekem. Nem tudom, mik a mai szabályok, vagy hogy megy ez ma? Nem tudom elképzelni, hogy egy huszonévessel összeálljak. Pasiknak ez nem szokott gondot jelenteni, trófea meg mekkora macsó. Persze ma már mindent lehet és aki bírja nyugodtan nyomja, nekem fura még akkor is.
Tovább tudnám fejtegetni ezt persze a végtelenségig, de tök jó, hogy vagytok, és az évek alatt csak összejött itt egy szűk, de értelmiségi társaság! Hurrá és köszi!
Ma meg 70 évesnek nézek ki, mert olyan gyomorrontást kaptam, hogy éjszaka az életemért küzdöttem. Én már nem is emlékszem - szerencsére - mikor hánytam sugárban órákon keresztül.... Délelőtt talpra sem bírtam állni olyannyira, hogy csak homályos képeim vannak arról, hogy helyettem anyuék készítik Cinit és a gyerekek apja próbálja meggyőzni a Kicsit arról, hogy nélkülem elinduljon az oviba.
Semmi erőm nem volt, remegett mindenem. Aztán valamikor négykézláb elkúsztam a konyhába, bekevertem egy ORS-t (rehidratáló folyadék) és elkezdtem iszogatni kortyonként. Még csak pár korty ment le amikor már éreztem, hogy kezd visszahozni az életbe. Pár óra leforgása alatt meg is ittam a háromnegyedét és most már voltam olyan állapotban, hogy egyek egy kis szőlőt.
Az éjszaka megfogadtam, hogy soha többé nem eszem semmit. Azóta ez egy kicsit árnyalódott de, hogy ezek után még inkább maradok a friss, bio zöldség-gyümölcs vonalon az biztos.
Ma 4 fogadóórára kellene mennem, de esélytelennek láttam lévén, hogy annak örülök, ha egyik szobából átszédelgek a másikba. Szerencsére anyukám bevállalta helyettem, a gyerekek apja meg a gyerekekért megy.
Megyek visszadőlök az ágyba, mert a gyomorrontás mellett nyilván az aktuális nátha vírusba is fürdök kicsit. Nagyon unom. Ha lenne ilyen rehabilitáló hely, szanatórium vagy, hogy hívják esküszöm egy hónapra kiíratnám magam az életből.
Majd csöpögtetek. Mondom a legjobbat.
Azt hitték, hogy maximum 28-30 éves vagyok! Maximum!
Olálááá!
Köszönöm és meghajlok!
*függöny le
#huszonévesfiúk
Tegnap volt az autizmus világnapja. Ennek alkalmából a Kicsi beteget jelentett… Nem vészes, de inkább hagyom, hogy itthon kipihenje magát. Viszont be kellett mennem az óvodába néhány papír miatt, és az óvónő mesélte, hogy megint kidőlt a csoport fele. Már nem is tudok mit mondani…
Aztán hazafelé sétálva egyszer csak megláttam, hogy az egyik szomszéd kipakolt néhány elvihető holmit. Nem szoktam kacatokat gyűjteni, de amikor megpillantottam egy teljesen jó állapotban lévő IKEA tojásszéket, alig hittem a szememnek! A fejlesztő tornán is van ilyen, és a Kicsi imád benne pörögni. Már annyiszor eszembe jutott, hogy kellene egy itthonra is, de túl drágának találtam, és nem akartam erre is költeni, így is annyi cuccunk van már. Használtan is néztem, de azok sem voltak olcsók.
Erre most egyszer csak szembejön velem, ráadásul kék! A Kicsi kedvenc színe. És ugye az autizmus világnapján is kékbe öltözünk… Szóval ezt egyértelműen neki szánták.
